Három Királyok, avagy mit adtak nekünk a babilóniaiak?

Az egyik legnagyobb és legszebb ünnepünk a karácsony, amikor Jézus Krisztus születését ünnepeljük. Erről az eseményről az Újszövetség evangélistái tudósítanak, a rövid beszámolókra pedig az évszázadok során számos legenda és hagyomány rakódott rá. Ezen a blogon eddig két alkalommal foglalkoztam a csillagászathoz is kapcsolódó újszövetségi leírásokkal: először a betlehemi csillag rejtélyének jártam utána, majd Jézus feltételezhető születési idejét próbáltam körülhatárolni. Ebben a posztban a „három bölcs”, illetve a későbbi hagyományban „három királyként” ismert alakok kapcsán nézzük meg röviden, milyen jelentőségű volt a babiloni (mezopotámiai) égismeret.

Kik voltak a „bölcsek”?

A betlehemi csillagot és a napkeletről érkező bölcseket csak Máté evangéliuma említi. A történet közismert: bölcsek érkeznek „napkeletről”, egy égi jelenséget követve, hogy hódoljanak a „zsidók újszülött királya” előtt, és ajándékokat adjanak neki (Mt 2,1–11).

Fontos, hogy Máté sem királyokról, sem három főről, sem nevekről nem ír. Az, hogy később „királyok” lettek, és a Gáspár–Menyhért–Boldizsár hagyomány hogyan alakult ki, izgalmas téma, de most nem ez a lényeg. Itt az a kérdés érdekesebb: honnan jöttek, és miből következtettek arra, hogy egy rendkívüli égi jelenség egy újszülött királyhoz kapcsolódik?

Máté eredetileg görögül írta az evangéliumát, és a bölcseket a magoi szóval jelöli – olyan, a kor fogalmai szerint „tudós” embereket, akik az ég jelenségeit figyelik és értelmezik. Máté „napkeletet” ír, tehát Júdeától keletre keresendő a hazájuk – és így gyorsan eljutunk Mezopotámiába, a Tigris és az Eufrátesz közé.

Mezopotámia: városok, zikkuratok, agyagtáblák

A mai Irak területén fekvő Mezopotámia már évezredekkel Jézus születése előtt fejlett városi kultúráknak adott otthont. Babilonban állt a Marduknak szentelt híres zikkurat, az Etemenanki, amelyet az ókori források hét szinttel és nagy (akár ~90 méteres) magassággal írnak le – bár a pontos rekonstrukció és a magasság kérdése a modern kutatásban vitatott.

A lényeg azonban nem is a méret, hanem az, hogy ezek a kultúrák tömegével hagytak ránk írásos forrásokat: ékírásos agyagtáblák ezreit, köztük csillagászati megfigyeléseket is.

A MUL.APIN és az ég „szakirodalma”

A mezopotámiai csillagászati hagyomány egyik legismertebb összefoglalója a MUL.APIN nevű gyűjtemény. A szöveg összeállítását a kutatás jellemzően kb. Kr. e. 1000 körülre teszi, miközben a benne szereplő felkelési–nyugtai adatok egy része még régebbi megfigyelési hagyományra utalhat.

Ezek a táblák már csillaglistákat, felkelési–nyugtai időpontokat és naptári szabályokat tartalmaznak – vagyis egy rendszeres, hosszú távú égfigyelés lenyomatai. A sumér, majd babiloni és asszír írnokok agyagtáblák ezrein jegyezték fel például:

• mikor kel és nyugszik a Hold,

• mikor tűnik fel újra a Vénusz,

• merre járnak a „bolygó-csillagok” (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz),

• mikor következnek be fogyatkozások.

Amikor Jézus születésének idejéről beszélünk (nagyjából Kr. e. 1–7 közötti időszak), ez a hagyomány már nagyon régen jelen volt a térség szellemi kultúrájában. Ha valaki „napkeletről jött bölcs” volt, jó eséllyel ebben a világban nőtt fel – ahol az égbolt megfigyelése és értelmezése mindennapi, komoly munka.

Égjel és jelentés: Enūma Anu Enlil

A mezopotámiai gondolkodásban az égbolt jelenségei nem váltak el élesen „tiszta tudományra” és „vallásra”. A jelenségeket isteni üzeneteknek is tekintették: megfigyelték, lejegyezték, majd értelmezték.

Ennek egyik kulcsműve az Enūma Anu Enlil, egy nagy ómensorozat (több tucat agyagtábla), amely égi és időjárási jelenségekhez kötött előjeleket sorol, gyakran kifejezetten a király és az állam sorsára vonatkozó következményekkel.

És itt érünk vissza Mátéhoz: a bölcsek története pontosan ezt a logikát idézi. Nem az a lényeg, hogy milyen csillagászati jelenség volt a háttérben (konjunkció, különleges együttállás, „új csillag” stb.), hanem az, hogy egy rendkívüli égi jelből ők azt olvassák ki: király született, és ennek jelentősége van.

„Mit adtak nekünk a babilóniaiak?”

A Brian élete című filmben hangzik el a klasszikus kérdés: „Mit adtak nekünk a rómaiak?” Mi most ugyanezt megkérdezhetjük a babilóniaiakról – vajon ez a több ezer éves tudás elveszett? Röviden: nagyon nem.

1) Csillagkatalógusok és égboltfelosztás
A mezopotámiai csillagászok állították össze az első ismert csillaglisták és katalógusok előzményeit. A „Hold útja” mentén állomásokat soroltak fel, amelyek később a zodiákus gondolatához vezettek.

2) A 12 egyenlő állatövi „jegy”

A kutatás szerint a Kr. e. 5. század vége felé a babiloni csillagászok az ekliptikát 12 egyenlő, 30°-os szakaszra osztották – ez az egyik első ismert, tudatos égi koordinátarendszeri lépés.

3) A szexageszimális (60-as) rendszer öröksége
A babiloniak 60-as számrendszerét ma is használjuk

• 1 óra = 60 perc, 1 perc = 60 másodperc
• a kör 360 fokra osztása (6×60)
• a fokok 60-as bontása ívpercben, ívmásodpercben

Ezeket eredetileg (többek között) csillagászati leírásokra és számításokra alkalmazták, és később a görögök közvetítésével az európai tudomány is átvette. Ha tehát egy csillagtérképen azt olvasod, hogy egy objektum RA = 5h 35m, Dec = –5° 27′, és magától értetődően használod az órát, percet, fokot, ívpercet – valahol a háttérben a babiloni írnokok is ott mosolyognak.

4) Numerikus előrejelzés: az „ephemeris” kultúra kezdete
A babiloni csillagászok nemcsak leírták, amit láttak, hanem előre is számolták az égi jelenségeket: a Hold járását, a bolygók mozgását, a fogyatkozások időpontjait. Táblázatokkal és egyszerű, de hatékony numerikus szabályokkal dolgoztak – az ötlet nagyon hasonlít arra, amit ma efemeridák és számítógépes modellek végeznek.

Ha karácsony este kinézünk az égre, már nem ómeneket keresünk, és nem birodalmak sorsát akarjuk kiolvasni együttállásokból. De a babiloni égmegfigyelők munkája így is ott van minden fokjelben, minden percben és másodpercben, a zodiákus felosztás gondolatában, és abban a mélyen emberi késztetésben, hogy az ég jelenségeit megértsük.

A Máté-evangélium néhány sorából évszázadok alatt színes hagyomány nőtt ki: koronát kaptak a bölcsek, nevet kaptak, népeket képviselnek, festményeken és betlehemesekben jelennek meg. Mögöttük azonban ott sejlik egy nagyon is valóságos alak: az ókori „mágus”, aki éjszakákon át az eget nézi, számol, jegyzetel, és próbálja megérteni, mit üzen a világ.

Talán nem nagy túlzás azt mondani: amikor a „napkeletről jött bölcsekre” gondolunk, egy kicsit a csillagászat történetének nagy öregjei előtt is tisztelgünk – azok előtt, akik agyagtáblákon, ékírással kezdték leírni ugyanazt az eget, amelyet ma CCD-kkel, spektrográfokkal és űrtávcsövekkel vizsgálunk.

Minden Olvasónak áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok!