A T Coronae Borealis (röviden T CrB) a legtöbbet figyelt csillagok egyike az égbolton. Nem véletlenül: egy visszatérő nova, amely 1866-ban és 1946-ban is látványos kitörést produkált, és azóta mindenki azt lesi, mikor robban fel újra. 2025-re sok előrejelzés tette a következő nagy kitörést, ezért idén én is fotometriai kampányba kezdtem – a végeredmény pedig egyszerűen összefoglalható: idén sem robbant fel.
Idén kicsit későn, május 19-én tudtam elkezdeni a T CrB V-sávú megfigyelését, és október 21-ig követtem, amíg át nem vándorolt a nappali égre. A kettő között 155 napnyi adatsor gyűlt össze. A csillag ismert fényesség-változási periódusa 227,8 nap, vagyis az idei szezonban nagyjából a teljes ciklus kétharmadát, azaz kb. 0,68 fázist tudtam végigkövetni.
A dolog pikantériája, hogy augusztus környékén lerobbant a használt távcső, így éppen a várható maximum környezetéből hiányoznak az adatok. A fázisgörbén ez egy jól látható „lyukként” jelenik meg: szép lejtő, szép emelkedés – és középen egy nagy hiány. Változócsillag-észlelő rémálma, de sajnos benne van a játékban.
 |
| 2025-ös fénygörbe mutatja a fényváltozásokat. A piros pontok a fázis illesztését jelölik. |
Az időfüggő fénygörbén (lásd a fenti ábrát) jól látszik, hogy
-
a T CrB kb. fél magnitúdó tartományban ingadozik (nagyjából V ≈ 9,9–10,4 között),
-
mindez lassan, simán, hullámszerűen történik,
-
nincs hirtelen, több magnitúdós felvillanás, ami egy nova-kitörés egyértelmű jele lenne.
Magyarul: idén is elmaradt a tűzijáték. A csillag „csak” folytatta a megszokott, lassú, hullámzó fényváltozását.
 |
| A fényesség és a keringés összefüggései. |
A fénygörbén is szépen kirajzolódik, hogy mikor melyik pozícióban volt a fehér törpe a vörös óriás körüli útján.
A vörös óriás már annyira kitölti a saját gravitációs „buborékját” (Roche-terét), hogy anyag áramlik róla a fehér törpére. A törpe körül anyagbefogási korong (akkréciós korong) alakul ki, amely maga is fényt bocsát ki. A rendszer összfényessége attól függ, hogy a keringés adott pillanatában milyen szögből látunk rá a torzult vörös óriásra és a korongra:
-
bizonyos állásokban a vörös óriás „hosszabbik oldala” fordul felénk → kicsit fényesebbnek látjuk a rendszert,
-
máskor inkább a „keskenyebbik oldala” látszik → a rendszer halványabbnak tűnik.
A két csillag egy keringést 227,8 nap alatt tesz meg – ez a rendszer periódusa. Ha a fényességváltozást erre a periódusra „összecsavarjuk”, azaz nem naptári idő, hanem fázis szerint ábrázoljuk (ahol a fázis 0 és 1 között fut végig egy teljes keringés alatt), akkor kapjuk a lenti fázisgörbét. A fénygörbén szépen kirajzolódik, hogy a fehér törpe – és vele együtt a torzult óriás – éppen melyik pozícióban járt a keringés során.
 |
| A megfigyeléseim a csillag fázisának függvényében. A piros vonal a maximumok és minimumok illesztései. |
A fénygörbékből nemcsak a mostani állapot olvasható ki: egy kicsit vissza is utazhatunk az időben, és elképzelhetjük, hogyan jutott el idáig ez a különleges kettős. Nagyon röviden és leegyszerűsítve a történet valahogy így nézhetett ki:
-
Közös születés – két, egymáshoz közel keringő csillag született ugyanabban a gázfelhőben. A nagyobb tömegű csillag gyorsabban égett, ezért gyorsabban fejlődött.
-
Gyors halál – a nagyobb csillag elhagyta a fősorozatot, vörös óriássá fúvódott fel, majd külső rétegeit ledobva fehér törpévé zsugorodott össze.
-
Közös burkos szakasz – a táguló óriás egy időre beborította a teljes rendszert. A két csillag közös „köpenyben” keringett, miközben az árapály-erők és a súrlódás egyre közelebb húzták őket egymáshoz. Végül a köpeny eltávozott, a két csillag pedig szoros, rövid periódusú kettőssé vált.
-
A szerepek cserélődnek – a korábban kisebbik csillag időközben maga is vörös óriássá fejlődött. Anyagot kezdett veszíteni a fehér törpe felé, amely körül akkréciós korong alakult ki.
A vörös óriás ma már nem gömbölyű: az árapály-erők hatására ellipszoiddá torzult. Ahogy a rendszer forog, hol a hosszabb, hol a rövidebb tengelyével fordul felénk – emiatt látjuk ezt a jellegzetes, hullámszerű fényváltozást. Ehhez jön még a fehér törpe körüli forró korong és az anyag-becsapódási pont fényessége, ami tovább bonyolítja a görbét.
A fehér törpe felszínén az odahulló gáz lassan, de biztosan felhalmozódik. Amikor ez a vékony hidrogénréteg elér egy kritikus tömeget és nyomást, a hidrogén hirtelen beindul, és termonukleáris robbanás söpör végig a felszínen. Ez a nova-kitörés, amely rövid időre sokszorosára növeli a rendszer fényességét.
Ez történt 1866-ban és 1946-ban is, amikor egy időre szabad szemmel is látható „új csillagként” tűnt fel a T CrB. Azóta számolgatjuk, mikor gyűlik össze újra elég anyag a következő robbanáshoz, és minden furcsa fényesség-változásnál felkapjuk a fejünket. Az elmúlt években a T CrB különösen aktív volt, ezért sokan remélték, hogy 2024–2025 környékén jön a következő nagy durranás.
Az én idei adataim – és a nemzetközi megfigyelések is – azt mutatják, hogy ez a robbanás egyelőre elmaradt. A csillag „csak” a megszokott, fél magnitúdós hullámzását produkálta. Csalódás? Egy kicsit talán – hiszen ki ne szeretne szabad szemmel látható novát látni a Corona Borealisban? Ugyanakkor minden további „nyugodt” szezon újabb adatpont a kirakósban.
Most, hogy a csillag átkerült a Nap közelébe, néhány hónapra levonul a színről. Nekünk marad az izgalmas kérdés:
Kitart-e tavaszig, amikor újra felkel az esti égbolton? Vagy a következő szezonban már egy friss nova-maradványát fogjuk mérni?
Én nagyon bízom benne, hogy megvár minket. Tavasszal újra visszatérek hozzá, és folytatom a V-sávú fotometriát – hátha a következő szezon már valóban a „nagy dobásról” szól majd.
Addig is a fenti fénygörbe az idei szezon lenyomata: egy közeli, halálra ítélt kettős rendszer lassú, hullámzó lélegzete – a következő kozmikus tűzijáték előtti csend.
