2016. március 16., szerda

Felbontás teszt

Március 9-én ismételten felhőmentes égbolt ígérkezett, így ismételten kiültem a távcső mellé. Ezen az estén csak két célom volt. Az egyik, hogy az előző bejegyzésben említett Éta Orionis csillag másik tagját meglássam, a másik, hogy elkészítsem első bolygófotómat a Jupiterről.

Egész nap kellemes idő volt, napsütésben és kora tavaszi melegben élvezkedhettünk. Az este leszálltával viszont jött a böjt, az erős pára képében. A műszer és minden, ami a szabad ég volt percek vastagon vizes lett. A lecsapódó pára belepte az optikákat is, amiket nem győztem párátlanítani, hogy lássak is valamit. Az égre tekintve a Tejutat inkább sejteni lehetett, mint látni, a Kis Göncöl viszont épen kivehető volt.

E mostoha körülmények ellenére úgy döntöttem, hogy ismételten megnézem  az Éta Orionist. Az észlelés megismétlésének voltak előzményei. Az ezt megelőző posztomat olvasta egy aradi amatőr társam, Mircea, aki a Csillagváros fórumon felhívta a figyelmemet arra, hogy a távcsövem elméletileg fel tudja bontani és meg tudja mutatni az Éta Orionis másik tagját is.

Biztosan volt már úgy a T. Olvasó, hogy valamilyen félreértés miatt, teljesen meg volt győződve egy hibás dologról. Nos én is így voltam a távcső felbontását illetően. Egy réges-régi rossz számítás miatt, eddig úgy gondoltam, hogy a 2"-nél szorosabb párokat nem láthatom meg, mert a távcső nem mutatja meg a csillagokat. E beszélgetés hatására utána olvastam, utána számoltam és elméleti felbontásnak az 1"-es eredményt kaptam.

Alkonyat után így ráálltam az Éta Orionisra és a legnagyobb, 200-szoros nagyítást adó okulárt tettem be a távcsőbe. Belenézve, nem akartam a látottakat elhinni, Mirceának igaza volt! A látómezőben ott ragyogott a fényes Éta Orionis és szorosan mellette a kissé halványabb kísérője. Ezt a csillagot a múltkor használt 111-szeres nagyítás nem volt képes megmutatni.

Észlelőnaplómba ezt írtam: "DA 5, Éta Ori: Azonnal látszott a két csillag, bár először nem mindig vált el a két korong. Hosszabb szemlélés után már biztosan látszott a nagyon-nagyon szűk rés, a kettős szépen felbomlott. A sep: 1,7"-re, a PA:82°-ra becsültem. A két tag közötti DM:1,5 különbség szembeötlő volt. A csillagok körül halvány haló is látható volt. Ez a páros felbontási tesztre is jó. A levegő nagyon párás volt, a műszerek és a felszerelés percek alatt vizes lett. A rossz átlátszóság ellenére sikerült felbontanom a párt. Rajz készült. Most már három tagot láttam az Éta Ori rendszerben." És íme amit láttam:
A felbontott Éta Orionis kettős csillag. Kattintásra nagyítható.
Megnyugodtam, hogy azért jó kis távcsövem van, ezek után már ilyen szoros párokra is vadászhatok. 
Amíg csodálkoztam és rajzoltam, a Jupiter is szépen feljebb került az égbolton, így már alkalmasnak ítéltem, hogy nekikezdjek az észlelésének, videózásának. Erről itt lehet bővebben olvasni.

Ha már a műszerekről volt szó. Összeszedtem az általam használt távcső adatait, az okulárokat és egyéb kiegészítőket. A lap tetején, a bejegyzések mellett egy új oldalon lehet megnézni a felszerelést és az egyéb észleléshez használt forrásokat, kiadványokat.

2016. március 12., szombat

A Jupiter felemelkedése

Március 9-én ismételten felhőmentes égbolt ígérkezett, így ismételten kiültem a távcső mellé. Ezen az estén csak két célom volt. Az egyik, hogy az előző bejegyzésben említett Éta Orionis csillag második tagját meglássam, erről majd később számolok be. A másik, ami e bejegyzés tárgya, hogy elkészítsem első bolygófotómat a Jupiterről.

Egész nap kellemes idő volt, napsütésben és kora tavaszi melegben élvezkedtünk. Az este leszálltával viszont erős pára keletkezett. A műszer és minden felszerelés, ami a szabad ég volt, percek alatt vastagon vizes lett. A kicsapódó pára belepte az optikákat is, amiket nem győztem párátlanítani, hogy lássak is valamit. Az égre tekintve a Tejutat inkább sejteni lehetett, mint látni, a Kis Göncöl viszont épen kivehető volt.

Nyolc óra után már a bolygó kellő magasságba emelkedett, hogy eredményesen lehessen észlelni. Egyébként most az Oroszlán csillagképben tartózkodik. Nem lehet eltéveszteni, hiszen azon az égrészen a legfényesebb objektum.
A Jupiter helyzete márciusban. Kattintásra nagyítható.

A Jupiter Naprendszerünk legnagyobb bolygója. Tizenegyszer nagyobb és 318-szor nehezebb a Földnél. A főleg hidrogénből és héliumból álló gázburok, egy szilárd magot vesz körül. Az óriásbolygók, és gázbolygók osztályába tartozik. A távcsőben látható világos színű zónákat és sötétebb öveket a felszín alatti felhőzet különböző irányú áramlásai és viharok alakítják ki. A sávok nem állandóak, körülbelül évente változtatják színüket, szélességüket.
A bolygó átlagosan 5 CSE (csillagászati egység)-re kering, azaz ötször messzebb van a Naptól, mint a Föld. Pályáján cammogni látszik, hiszen 12 év alatt kerüli meg a Napot. Tengely körüli forgása viszont gyors, egy jupiteri nap 10 órából áll. Híres alakzata a Nagy Vörös Foltnak nevezett óriási vihar, ami a déli féltekén tombol, és jóval nagyobb a Földnél. A foltot 300 éve figyelték meg először.

Eddig 67 holdját ismerjük, melyekből négyet, a legnagyobbakat egy egyszerű távcső is megmutat. Elméletileg szabad szemmel is láthatóak lennének, ha a bolygó fénye nem nyomná el őket. E négy holdját Galilei holdaknak is nevezik, hiszen első alkalommal Galileo Galilei olasz fizikus és csillagász látta meg őket kezdetleges távcsövével. Ez a felfedezés megerősítette őt a korábban Kopernikusz által már felvázolt heliocentrikus világképben. Az ókor óta tartotta magát a ptolemaioszi elmélet, mely szerint a Föld a világegyetem középpontja, és minden égitest körülötte kering. Érthető is, hogy ezt gondolták, hiszen, ha felnézünk az égre így érzékelhetjük. Galilei a Jupiter körül keringő holdak felfedezésével bizonyítottnak látta az ósdi világkép bukását. Tovább nem folytatom a történetet, mert már könyvtárnyi irodalom jelent meg e témáról. Akit bővebben érdekel, járjon utána!

A földi élet kialakulásában és fejlődésében is nagy szerepe volt a Jupiternek, hiszen óriási gravitációs terével szinte kisöpörte a belső naprendszerből az addig ott kóválygó aszteroidákat, üstökösöket, továbbá az ide tartó kisbolygókat eltéríti, vagy befogja, ahogy 1994-ben a Shoemaker-Levy 9 üstökös becsapódásakor is történt.

A Jupitert már többször is megfigyeltem erről korábbi posztjaiban be is számoltam és rajzokat is közöltem. Most viszont kíváncsi voltam arra, hogy le tudom-e fényképezni és az elkészült kép mit mutat meg a bolygóból?

A Jupitert először 200-szoros nagyítással néztem meg. A Vörös Foltot nem láttam, viszont az északi sávon mintha egy hold árnyéka tűnt volna fel, de ebben nem voltam biztos ezért a rajzon nem jelöltem. (Mint később kiderült jól láttam.) Csak két hold volt látható. Lerajzoltam a látványt:
A Jupiter látványa 19:40-kor. Kattintásra nagyítható.


Ezek után lecseréltem az okulárt videókamerára és újra befogtam a bolygót, majd különböző beállításokkal több felvételt is készítettem róla 3 és 5 perces időtartamokban. A távcső fókuszát 3-szorosra nyújtottam, ezzel megnövelve a bolygó képét a kamera érzékelőjén. Érdekesség kedvéért mutatok egy kockát az elkészült felvételből, így láttam a bolygót a monitoron.
Ezt láttam a monitoron. Kattintásra nagyítható.

Másnap otthon nekiálltam a videók feldolgozásának. A képfeldolgozásról és a csillagászati képrögzítés általam alkalmazott technikájáról később írok majd egy bejegyzést. Addig, ha valakinek kérdése lenne ezzel kapcsolatban szívesen válaszolok rá.
Körülbelül másfél-két óra múlva végre elkészült első képem a Jupiterről. Tudom, hogy vannak még hibák, főleg a fókuszt nem találtam el rendesen, valamint a színek beállítása is hiányos, de mégis a képen megdöbbentő részletek jöttek elő, amiket ugyanezzel a távcsővel, szemmel soha nem láttam meg. Íme az elkészült kép:
A Jupiter. Kattintásra nagyítható.

A kép éppen jó időben készült. A Nagy Vörös Folt, mely a videózás elején bukkant fel és végig lehetett kísérni vándorlását a bolygón, majdnem középen áll, felette a fekete pötty az Io hold árnyéka, maga a hold jobbra, kissé feljebb látható fehér kong. A Jupiter mellett balra a Ganümédesz, jobbra lentebb és távolabb a Kallisztó látható, a negyedik hold, az Európa a bolygó mögött tartózkodott. Érdemes még megfigyelni a déli egyenlítői övben látható hullámokat is. A könnyebb érthetőség kedvéért a következő képen bejelöltem a fentieket:
Kattintásra nagyítható.

A Jupiter július végéig megfigyelhető marad. Remélem sikerül még ennél jobb képeket is készítenem. Mindenesetre tapasztalatokat már szereztem.

2016. március 7., hétfő

Búcsú az Oriontól, búcsú a téltől

Mostanában úgy látszik az időjárás csak péntek esti észleléseket tesz lehetővé. A múlt héten is pénteken volt derült az ég, és ezen a héten is csak pénteken szakadozott fel a felhőzet, amit ki is használtam, hogy folytassam az Orion csillagkép kettős csillagainak megfigyelését, rajzolását. Az Orion korábbi megfigyelésiről készített bejegyzés megtalálható itt és itt.

A tél legfeltűnőbb csillagképe az Orion, személyes kedvencem, alkonyatkor már túl van a delelésén, a délnyugati égen pompázik. Érdekességeinek részletes megfigyelése már egyre nehezebb, ugyanis a megfigyelő helyemről nézve csillagai már elmerülnek Esztergom városi fényeiben, a halványabb csillagok fényét kioltja a város fénykupolája.

A fényesebb csillagpárokat így is sikerült megfigyelni, lerajzolni, a bejegyzésben említett látványosabb kettősök elhelyezkedését az alábbi térkép mutatja.
Az észlelt csillagok helyzete az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Az este beálltával első célpontom a Rigel felett található szabad szemmel nem is látható páros volt, melynek csak katalógus neve van. A páros felfedezője William Herschel volt, aki 1782 október 4-én H I 54 számon vette fel kettőscsillagokat tartalmazó katalógusába.
Így írta le a kettőst: "In malleolo sinistri cruris [A baloldali boka pántján]. Kettős. Közel 3/4 fokkal előzi meg a tau [Orionist] a theta és tau Orionis vonalának folytatásában. Nagyon egyenlőtlen. L. [főcsillag] r. [vörös] S. [kisérő] dr. [homályos vörös]".

F.W. Struve 1820-ban újra észlelte és kimérte a csillagok pozícióját. Ő STF 667 számon rögzítette Pulkovoi katalógusába.

Én nehezen láttam meg a kísérőt. Ebben közrejátszhatott a párás ég. Először 50-szeres nagyításban vizsgáltam a területet, de nem láttam kettős csillagot. Aztán okulárt váltottam és a 111-szeres nagyítás végre megmutatta, felbontotta a kettős csillagot. A tagok nagyon közel látszanak egymáshoz, de kis rés a két csillagkorong között azért észrevehető. A távcsövem elméleti felbontása 2", a két csillag távolsága éppen felette van. A páros egyébként viszonylag halványnak mondható, mint említettem szabad szemmel nem, csak távcsővel pillantható meg. A felfedezőnek igaza volt, nagy a fényességkülönbség a tagok között.  Herschel pozíciószögnek 313°-t adott meg, én 316°-t mértem, a szeparáció (azaz a két csillag szögmásodpercben mért távolsága) változatlan 234 éve, én 4"-re becsültem, ami egyezik a katalógus adatokkal.

Így nézett ki távcsövemben a kettős csillag:
AZ STF 667 nagyon szoros kettős csillag. Kattintásra nagyítható.
A kettős tőlünk 970 fényévre van. A főcsillag egy, a Napunknál 18-szor nagyobb és 153-szor fényesebb narancssárga színű óriás csillag. A színét jól ki lehetett venni a távcsőbe tekintve is.

Következő célpont a 25 Orionis nevű csillag volt, ahol egyszerre két kettős rendszert sikerült megfigyelni. Elöljáróban nézzük meg mit láttam a távcsőben.
A 25 Orionis két rendszer egy látómezőben. Kattintásra nagyítható.
Az egyik kettőscsillag már első pillantásra észrevehető. A látványt uraló, fényes 25 Ori nevű csillagtól balra fent (északkeleti irányban) látható. Katalógus jele STF 708. Első megfigyelése 1782-ben történt. Ez a csillag sem szabad szemes, csak távcsővel látható. A rendszer főcsillaga a Napunknál 4-szer nagyobb és 290-szer fényesebb, kékes fehér színű, forró óriás, mely 1770 fényév távol van tőlünk. Halványabb kísérője szorosan látszik mellette, a távcsövem még éppen réssel bontotta fel. A színét nem tudtam jól kivenni. Pozíciószögét (PA): 320°-ra mértem, szeparációját 3"-ra becsültem. Ez is egyenetlen fényességű pár, bár az előzőhöz képest kisebb a tagok fényessége közötti különbség.

A második rendszer nem kettőt, hanem három csillagot foglal magába. Ennek tagja a már említett 25 Ori (a rajzon a legfényesebb csillag) és attól jobbra lefelé (délnyugat irányban) az első kettő csillag. A rendszer 1040 fényévre található a naprendszertől. Maga a 25 Orionis egy kék színű csillag, mely kétszer nagyobb a Napunktól, de annál 960-szor fényesebb. A két kísérő már-már az óriás csillagok közé tartozik, bár jóval alacsonyabb a felszíni hőmérsékletük, mint a fényesebb 25 Orionisnak. A Napunknál kb háromszor nagyobbak és 120-szor fényesebbek. 1825-ös első megfigyelésük során először a két halványabb csillagról mutatták ki, hogy fizikailag összetartoznak, későbbi megfigyelések során derült ki, hogy a legfényesebb csillag is a rendszerhez tartozik. A rendszer felfedezője James South brit csillagász volt, aki 1825-ben figyelte meg őket. Katalógus száma S 479.

A könnyebb érthetőség kedvéért az következő képen megjelöltem az említett párokat:
S 479 és STF 708 kettősök. Kattintásra nagyítható.


A 25 Orionist elhagyva déli irányba található Éta Orionis volt a következő égi objektum, amit megfigyeltem. Valójában ez egy olyan rendszer, amelyben 3 csillag kering, de kettőnek olyan kicsi a szögtávolsága, azaz olyan közel látszanak egymáshoz, amit már a távcsövem nem képes megmutatni, így csak egy kísérőt láttam, mégpedig azt, amelyiket W. Herschel is leírt 1781 december 27-én.

Híres katalógusába H VI 67 számon ezt jegyezte be: "In extremo ensis manubrio [A kard markolat végén]. Kettős. Túlságosan egyenlőtlen. L. [főcsillag] w. [fehér], S. [kísérő] d. [halvány] [Rho=111", PA=55°]".  Megjegyzem, hogy Herschel a színeket rosszul látta, ezért színmegadásai eltérnek a valóságtól.

Az eltelt 235 évben kisebb változás volt, ugyanis én már a tagok távolságát 115" (szögmásodperc)-re, a pozíciószöget 52°-ra becsültem. Rajzban is megörökítettem a látottakat.

A kettős balra lent látható. Kattintásra nagyítható.
Balra lent (északnyugaton) látható a fényes Éta Orionis, a főcsillag. A kísérője tőle balra fentebb (észak kelti irányban) látható halványabb csillag. Eltelt pár perc, mire sikerült nekem is megtalálnom, meglátnom a Herschel féle kettős rendszert. Ezért jó, ha az észlelő amatőr csillagász lerajzolja a látottakat, mert így jobban meg tudja figyelni a részleteket.

Az Éta Orionis, vagy 28 Orionis, a Napunknál négyszer nagyobb, és háromezerszer fényesebb, forró, kék óriás csillag, melynek távolsága 970 fényév.

Mire végeztem a fenti csillagok megfigyelésével és rajzolásával, az Orion már erősen nyugatra került, így már csak egy célpontot tudtam megnézni, ez pedig a csillagkép fő látványosságában a Nagy Orion Ködben található Trapézium nevű rendszer.

Az Orion ködét szabad szemmel is lehet látni sötét, fényszennyezéstől mentes égen. Binokulárban, népies nevén kukkerben halvány ködösségként jelenik meg. Távcsővel már csak részleteit lehet tanulmányozni, mert nagy a kiterjedése. A köd csillagközi porból, gázokból álló 30 fényév nagyságú felhő, mely teljes kiterjedésében a telehold másfélszeresének megfelelő területet foglal el az égen. Napjainkban is aktív csillagkeletkezési régió, szinte a szemünk előtt zajlik benne a csillagok kialakulása. Benne fiatal forró csillagok és protocsillagok figyelhetők meg nagy távcsövekkel. Fényképeken gyönyörű látványt nyújt. Egyik kedvenc képemet a ködről a Hubble űrtávcső készítette, a honlapján bárki számára elérhető. Az általam megfigyelt és lerajzolt területet fekete kör jelzi a képen.
A Nagy Orion Köd a Hubble felvételén. Kattintásra nagyítható.
A köd belsejében található a híres Trapézium halmaz, melynek csillagai néhány millió évvel ezelőtt itt alakultak ki. A halmazhoz még több száz csillag tartozik. Amatőrök a négy legfényesebbet tudják megfigyelni. Nevét a csillagok trapézra emlékeztető elhelyezkedéséről kapta Trumpler amerikai csillagásztól. A halmaz első leírása, mefigyelése 1603-ból származik. J. Bayer ekkor csak két egymás melletti csillagot látott. Távcsővel Galilei vizsgálta először, bár a nagy fényes ködöt nem vette észre. 1656-ban Huygens holland csillagász rajzolta le első ízben, egyujjas kesztyűhöz hasonlóan, de ő már észrevette a, hogy nem egy csillagról, hanem többes rendszerről van szó. A XVIII sz-ban Cassini francia csillagász már négy csillagból álló trapéznak észlelte.

Én ilyennek láttam a ködbe ágyazódott trapézt.
Trapézium. Kattintásra nagyítható.
Sajnos a városi fények már elnyomták a ködöt, így a használt mélyégszűrő ellenére, finomabb részleteket nem sikerült megörökíteni, de a Huygens féle ujjat tisztán lehetett kivenni. A Trapézium a rajz közepén látható. Mint már említettem fiatal, forró csillagok, Napunk korához mérten még bölcsődések, bár annak fényét több ezerszer ragyogják túl. Kék színű óriás csillagok, a Napnál háromszor nagyobbak. 2008-ban újból meghatározták távolságukat, ez alapján 1300 fényévre vannak a Földtől.

Mire befejeztem a rajzolást az Orion már nyugaton ragyogott, alsó felét el is takarták a fák. Ezzel búcsút vettem a tél gyönyörű csillagképétől és képletesen a téltől is. Legközelebb már a tavasz meghatározó konstellációja az Oroszlán kerül terítékre. Előlegben a pénteki észlelés végső céljaként az Oroszlánban tartózkodó Jupitert néztem meg. Kék szűrővel és 200-szoros nagyítással szépen látszottak a felhős sávjai, a déli féltekén még a Nagy Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. E bejegyzés zárásaként a Jupiter látványával búcsúzom.

Kattintásra nagyítható.

Viszlát Orion, viszlát tél!


Források: William Herschel's Double Star Catalog
                 Bartha Lajos: A csillagképek története és látnivalói Geobook 2010
                 Jim Kaler honlapja
                 Messier Objects
                 Simbad csillagászati adatbázis