2016. március 7., hétfő

Búcsú az Oriontól, búcsú a téltől

Mostanában úgy látszik az időjárás csak péntek esti észleléseket tesz lehetővé. A múlt héten is pénteken volt derült az ég, és ezen a héten is csak pénteken szakadozott fel a felhőzet, amit ki is használtam, hogy folytassam az Orion csillagkép kettős csillagainak megfigyelését, rajzolását. Az Orion korábbi megfigyelésiről készített bejegyzés megtalálható itt és itt.

A tél legfeltűnőbb csillagképe az Orion, személyes kedvencem, alkonyatkor már túl van a delelésén, a délnyugati égen pompázik. Érdekességeinek részletes megfigyelése már egyre nehezebb, ugyanis a megfigyelő helyemről nézve csillagai már elmerülnek Esztergom városi fényeiben, a halványabb csillagok fényét kioltja a város fénykupolája.

A fényesebb csillagpárokat így is sikerült megfigyelni, lerajzolni, a bejegyzésben említett látványosabb kettősök elhelyezkedését az alábbi térkép mutatja.
Az észlelt csillagok helyzete az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Az este beálltával első célpontom a Rigel felett található szabad szemmel nem is látható páros volt, melynek csak katalógus neve van. A páros felfedezője William Herschel volt, aki 1782 október 4-én H I 54 számon vette fel kettőscsillagokat tartalmazó katalógusába.
Így írta le a kettőst: "In malleolo sinistri cruris [A baloldali boka pántján]. Kettős. Közel 3/4 fokkal előzi meg a tau [Orionist] a theta és tau Orionis vonalának folytatásában. Nagyon egyenlőtlen. L. [főcsillag] r. [vörös] S. [kisérő] dr. [homályos vörös]".

F.W. Struve 1820-ban újra észlelte és kimérte a csillagok pozícióját. Ő STF 667 számon rögzítette Pulkovoi katalógusába.

Én nehezen láttam meg a kísérőt. Ebben közrejátszhatott a párás ég. Először 50-szeres nagyításban vizsgáltam a területet, de nem láttam kettős csillagot. Aztán okulárt váltottam és a 111-szeres nagyítás végre megmutatta, felbontotta a kettős csillagot. A tagok nagyon közel látszanak egymáshoz, de kis rés a két csillagkorong között azért észrevehető. A távcsövem elméleti felbontása 2", a két csillag távolsága éppen felette van. A páros egyébként viszonylag halványnak mondható, mint említettem szabad szemmel nem, csak távcsővel pillantható meg. A felfedezőnek igaza volt, nagy a fényességkülönbség a tagok között.  Herschel pozíciószögnek 313°-t adott meg, én 316°-t mértem, a szeparáció (azaz a két csillag szögmásodpercben mért távolsága) változatlan 234 éve, én 4"-re becsültem, ami egyezik a katalógus adatokkal.

Így nézett ki távcsövemben a kettős csillag:
AZ STF 667 nagyon szoros kettős csillag. Kattintásra nagyítható.
A kettős tőlünk 970 fényévre van. A főcsillag egy, a Napunknál 18-szor nagyobb és 153-szor fényesebb narancssárga színű óriás csillag. A színét jól ki lehetett venni a távcsőbe tekintve is.

Következő célpont a 25 Orionis nevű csillag volt, ahol egyszerre két kettős rendszert sikerült megfigyelni. Elöljáróban nézzük meg mit láttam a távcsőben.
A 25 Orionis két rendszer egy látómezőben. Kattintásra nagyítható.
Az egyik kettőscsillag már első pillantásra észrevehető. A látványt uraló, fényes 25 Ori nevű csillagtól balra fent (északkeleti irányban) látható. Katalógus jele STF 708. Első megfigyelése 1782-ben történt. Ez a csillag sem szabad szemes, csak távcsővel látható. A rendszer főcsillaga a Napunknál 4-szer nagyobb és 290-szer fényesebb, kékes fehér színű, forró óriás, mely 1770 fényév távol van tőlünk. Halványabb kísérője szorosan látszik mellette, a távcsövem még éppen réssel bontotta fel. A színét nem tudtam jól kivenni. Pozíciószögét (PA): 320°-ra mértem, szeparációját 3"-ra becsültem. Ez is egyenetlen fényességű pár, bár az előzőhöz képest kisebb a tagok fényessége közötti különbség.

A második rendszer nem kettőt, hanem három csillagot foglal magába. Ennek tagja a már említett 25 Ori (a rajzon a legfényesebb csillag) és attól jobbra lefelé (délnyugat irányban) az első kettő csillag. A rendszer 1040 fényévre található a naprendszertől. Maga a 25 Orionis egy kék színű csillag, mely kétszer nagyobb a Napunktól, de annál 960-szor fényesebb. A két kísérő már-már az óriás csillagok közé tartozik, bár jóval alacsonyabb a felszíni hőmérsékletük, mint a fényesebb 25 Orionisnak. A Napunknál kb háromszor nagyobbak és 120-szor fényesebbek. 1825-ös első megfigyelésük során először a két halványabb csillagról mutatták ki, hogy fizikailag összetartoznak, későbbi megfigyelések során derült ki, hogy a legfényesebb csillag is a rendszerhez tartozik. A rendszer felfedezője James South brit csillagász volt, aki 1825-ben figyelte meg őket. Katalógus száma S 479.

A könnyebb érthetőség kedvéért az következő képen megjelöltem az említett párokat:
S 479 és STF 708 kettősök. Kattintásra nagyítható.


A 25 Orionist elhagyva déli irányba található Éta Orionis volt a következő égi objektum, amit megfigyeltem. Valójában ez egy olyan rendszer, amelyben 3 csillag kering, de kettőnek olyan kicsi a szögtávolsága, azaz olyan közel látszanak egymáshoz, amit már a távcsövem nem képes megmutatni, így csak egy kísérőt láttam, mégpedig azt, amelyiket W. Herschel is leírt 1781 december 27-én.

Híres katalógusába H VI 67 számon ezt jegyezte be: "In extremo ensis manubrio [A kard markolat végén]. Kettős. Túlságosan egyenlőtlen. L. [főcsillag] w. [fehér], S. [kísérő] d. [halvány] [Rho=111", PA=55°]".  Megjegyzem, hogy Herschel a színeket rosszul látta, ezért színmegadásai eltérnek a valóságtól.

Az eltelt 235 évben kisebb változás volt, ugyanis én már a tagok távolságát 115" (szögmásodperc)-re, a pozíciószöget 52°-ra becsültem. Rajzban is megörökítettem a látottakat.

A kettős balra lent látható. Kattintásra nagyítható.
Balra lent (északnyugaton) látható a fényes Éta Orionis, a főcsillag. A kísérője tőle balra fentebb (észak kelti irányban) látható halványabb csillag. Eltelt pár perc, mire sikerült nekem is megtalálnom, meglátnom a Herschel féle kettős rendszert. Ezért jó, ha az észlelő amatőr csillagász lerajzolja a látottakat, mert így jobban meg tudja figyelni a részleteket.

Az Éta Orionis, vagy 28 Orionis, a Napunknál négyszer nagyobb, és háromezerszer fényesebb, forró, kék óriás csillag, melynek távolsága 970 fényév.

Mire végeztem a fenti csillagok megfigyelésével és rajzolásával, az Orion már erősen nyugatra került, így már csak egy célpontot tudtam megnézni, ez pedig a csillagkép fő látványosságában a Nagy Orion Ködben található Trapézium nevű rendszer.

Az Orion ködét szabad szemmel is lehet látni sötét, fényszennyezéstől mentes égen. Binokulárban, népies nevén kukkerben halvány ködösségként jelenik meg. Távcsővel már csak részleteit lehet tanulmányozni, mert nagy a kiterjedése. A köd csillagközi porból, gázokból álló 30 fényév nagyságú felhő, mely teljes kiterjedésében a telehold másfélszeresének megfelelő területet foglal el az égen. Napjainkban is aktív csillagkeletkezési régió, szinte a szemünk előtt zajlik benne a csillagok kialakulása. Benne fiatal forró csillagok és protocsillagok figyelhetők meg nagy távcsövekkel. Fényképeken gyönyörű látványt nyújt. Egyik kedvenc képemet a ködről a Hubble űrtávcső készítette, a honlapján bárki számára elérhető. Az általam megfigyelt és lerajzolt területet fekete kör jelzi a képen.
A Nagy Orion Köd a Hubble felvételén. Kattintásra nagyítható.
A köd belsejében található a híres Trapézium halmaz, melynek csillagai néhány millió évvel ezelőtt itt alakultak ki. A halmazhoz még több száz csillag tartozik. Amatőrök a négy legfényesebbet tudják megfigyelni. Nevét a csillagok trapézra emlékeztető elhelyezkedéséről kapta Trumpler amerikai csillagásztól. A halmaz első leírása, mefigyelése 1603-ból származik. J. Bayer ekkor csak két egymás melletti csillagot látott. Távcsővel Galilei vizsgálta először, bár a nagy fényes ködöt nem vette észre. 1656-ban Huygens holland csillagász rajzolta le első ízben, egyujjas kesztyűhöz hasonlóan, de ő már észrevette a, hogy nem egy csillagról, hanem többes rendszerről van szó. A XVIII sz-ban Cassini francia csillagász már négy csillagból álló trapéznak észlelte.

Én ilyennek láttam a ködbe ágyazódott trapézt.
Trapézium. Kattintásra nagyítható.
Sajnos a városi fények már elnyomták a ködöt, így a használt mélyégszűrő ellenére, finomabb részleteket nem sikerült megörökíteni, de a Huygens féle ujjat tisztán lehetett kivenni. A Trapézium a rajz közepén látható. Mint már említettem fiatal, forró csillagok, Napunk korához mérten még bölcsődések, bár annak fényét több ezerszer ragyogják túl. Kék színű óriás csillagok, a Napnál háromszor nagyobbak. 2008-ban újból meghatározták távolságukat, ez alapján 1300 fényévre vannak a Földtől.

Mire befejeztem a rajzolást az Orion már nyugaton ragyogott, alsó felét el is takarták a fák. Ezzel búcsút vettem a tél gyönyörű csillagképétől és képletesen a téltől is. Legközelebb már a tavasz meghatározó konstellációja az Oroszlán kerül terítékre. Előlegben a pénteki észlelés végső céljaként az Oroszlánban tartózkodó Jupitert néztem meg. Kék szűrővel és 200-szoros nagyítással szépen látszottak a felhős sávjai, a déli féltekén még a Nagy Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. E bejegyzés zárásaként a Jupiter látványával búcsúzom.

Kattintásra nagyítható.

Viszlát Orion, viszlát tél!


Források: William Herschel's Double Star Catalog
                 Bartha Lajos: A csillagképek története és látnivalói Geobook 2010
                 Jim Kaler honlapja
                 Messier Objects
                 Simbad csillagászati adatbázis

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése