A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyílthalmaz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyílthalmaz. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. február 22., szombat

Egyutcás falu a Galaxisban- NGC 2169

A galaxisunk népesebb nyílthalmazait nagyvárosokhoz hasonlíthatjuk: nyüzsgő, zsúfolt és fényes helyek, ahol számtalan csillag szoros közösségben osztozik az égen. Az NGC 2169 ezzel szemben egy szerény, kevésbé ismert, ám annál különlegesebb csillaghalmaz. Ha hasonlatot keresünk, leginkább egy egyutcás falura emlékeztet, amely az Orion, az égi vadász jobb csuklójánál szerénykedik. Az Orion területe tele van ikonikus objektumokkal, és bár az Orion-köd szinte minden nap szembejön az emberrel a közösségi médiában, az NGC 2169 sokkal ritkábban kerül reflektorfénybe. Éppen ezért fontos, hogy más, kevésbé ismert, de érdekes célpontokat is megvizsgáljunk.

2024. augusztus 7., szerda

Csillagbölcső a Cepheusban

A minap égi kalandozásom során akadtam rá erre a nagyon érdekes égterületre, ahol drámai folyamatok zajlanak.  A Cepheus csillagkép az északi pólus tágabb környezetében található. Nevét az Androméda legendában szerepló etiópiai királyról Képheuszról kapta, aki Androméda királylány apukája volt, csillagai ennek ellenér inkább egy házikót formáznak, mintsem egy öreg királyt. A csillagkép egyébként a Tejút sávjának a szélén fekszik, és ahogy ilyenkor lenni szokott, tele van kisebb nagyobb anyagfelhőkkel és csillaghalmazokkal. Most az egyik ilyen akadt a kis, okos távcsövem objektívja végére, természetesen néhány kettőscsillaggal is megspékelve.

2024. január 20., szombat

Az M37 kettőscsillagai

 

A Szekeres, avagy Auriga csillagkép ilyenkor télen az éjszaka első felében figyelhető meg, magasan a fejünk felett. Az égi ötszög többek között három, fényes nyílthalmazt is rejt, amelyeket M 36, M 37, M38 néven ismerünk. Tavaly december elején gondoltam egy merészet, és mindhárom halmazról készítettem képeket az Utahi-i 431 mm-es CDK műszerrel. Az volt a célom, hogy a halmazokban fellelhető kettős és többszörös rendszereket mérjem és elemezzem ki a Gaia asztrometriai műhold DR3 adatbázisa segítségével. Az M 36 nyílthalmazon viszonylag gyorsan átrágtam magam, ennek eredményéről itt írtam. Most kb. egy hónappal a képek elkészülte után végére értem az M 37 halmaznak is. 

2024. január 17., szerda

Az Orion feje

 

A tél leglátványosabb és legnépszerűbb csillagképe az Orion. Asztrofotósok kedvenc célpontjai vannak itt, mint például a Nagy Orion köd és környéke, melyekről számtalan szebbnél-szebb fotó született már. A csillagkép számtalan kettős csillagot is rejt, de itt van a Betelgeuse vörös óriás csillag, melynek halványodása tavaly nagy felzúdulást keltett szak-, és amatőrcsillagász körökben. Ebben a bejegyzésben most csak az égi vadász fejét szimbolizáló és Meissának nevezett csillagról, illetve annak rendszeréről lesz szó. Vezetőképen az Orion feje a DSS2 égboltfelmérés felvételén. Forrás: Aladin lite.

2021. december 11., szombat

A Fiastyúk kettős csillagai






Egy csillaghalmazban az ember nem tud eldobni egy képzeletbeli követ úgy, hogy az ne találjon el legalább egy kettős csillagot. Nos ilyen a helyzet az M45 halamzaban is. Ennek népi neve  Fiastyúk, de hívják Pleiádoknak is, a görög mitológia után. Ez a nyílthalmaz a téli égbolt egyik legfeltűnőbb alakzata. Már több alkalommal került távcsövem látómezöjébe, ezen megfigyelések egyikéről korábban már megemlékeztem ebben a blogban. Ekkor még nem vizsgáltam kettős csillagait, de ötlet szinten mindig is motoszkált bennem. Nos, jó pár év telt el, hogy az ötlet valósággá váljon. Ebben a bejegyzésben a Fiastyúk nem minden kettős rendszerét ismertetem, csak a látványosabbakat fogom megemlíteni.

2016. április 9., szombat

A Rák halmazai

A Rák az állatöv negyedik tagja, kora tavasszal magasan dél felé látszik, az Ikrek és az Oroszlán csillagképe között. Egyébként halvány, jellegtelen csillagkép, fényes csillagokat nem tartalmaz és olyan jól kivehető formát sem alkotnak csillagai, mint pl. az Oroszláné, melyekben egy fekvő állatot lehet felismerni. Egy látványossága mégis van a csillagképnek, amit az ókor óta ismer az emberiség, mégpedig a tiszta égen szabadszemmel is látható, hatalmas kiterjedésű nyílthalmaz.

2016. március 7., hétfő

Búcsú az Oriontól, búcsú a téltől

Mostanában úgy látszik az időjárás csak péntek esti észleléseket tesz lehetővé. A múlt héten is pénteken volt derült az ég, és ezen a héten is csak pénteken szakadozott fel a felhőzet, amit ki is használtam, hogy folytassam az Orion csillagkép kettős csillagainak megfigyelését, rajzolását. Az Orion korábbi megfigyelésiről készített bejegyzés megtalálható itt és itt.

A tél legfeltűnőbb csillagképe az Orion, személyes kedvencem, alkonyatkor már túl van a delelésén, a délnyugati égen pompázik. Érdekességeinek részletes megfigyelése már egyre nehezebb, ugyanis a megfigyelő helyemről nézve csillagai már elmerülnek Esztergom városi fényeiben, a halványabb csillagok fényét kioltja a város fénykupolája.

A fényesebb csillagpárokat így is sikerült megfigyelni, lerajzolni, a bejegyzésben említett látványosabb kettősök elhelyezkedését az alábbi térkép mutatja.
Az észlelt csillagok helyzete az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Az este beálltával első célpontom a Rigel felett található szabad szemmel nem is látható páros volt, melynek csak katalógus neve van. A páros felfedezője William Herschel volt, aki 1782 október 4-én H I 54 számon vette fel kettőscsillagokat tartalmazó katalógusába.
Így írta le a kettőst: "In malleolo sinistri cruris [A baloldali boka pántján]. Kettős. Közel 3/4 fokkal előzi meg a tau [Orionist] a theta és tau Orionis vonalának folytatásában. Nagyon egyenlőtlen. L. [főcsillag] r. [vörös] S. [kisérő] dr. [homályos vörös]".

F.W. Struve 1820-ban újra észlelte és kimérte a csillagok pozícióját. Ő STF 667 számon rögzítette Pulkovoi katalógusába.

Én nehezen láttam meg a kísérőt. Ebben közrejátszhatott a párás ég. Először 50-szeres nagyításban vizsgáltam a területet, de nem láttam kettős csillagot. Aztán okulárt váltottam és a 111-szeres nagyítás végre megmutatta, felbontotta a kettős csillagot. A tagok nagyon közel látszanak egymáshoz, de kis rés a két csillagkorong között azért észrevehető. A távcsövem elméleti felbontása 2", a két csillag távolsága éppen felette van. A páros egyébként viszonylag halványnak mondható, mint említettem szabad szemmel nem, csak távcsővel pillantható meg. A felfedezőnek igaza volt, nagy a fényességkülönbség a tagok között.  Herschel pozíciószögnek 313°-t adott meg, én 316°-t mértem, a szeparáció (azaz a két csillag szögmásodpercben mért távolsága) változatlan 234 éve, én 4"-re becsültem, ami egyezik a katalógus adatokkal.

Így nézett ki távcsövemben a kettős csillag:
AZ STF 667 nagyon szoros kettős csillag. Kattintásra nagyítható.
A kettős tőlünk 970 fényévre van. A főcsillag egy, a Napunknál 18-szor nagyobb és 153-szor fényesebb narancssárga színű óriás csillag. A színét jól ki lehetett venni a távcsőbe tekintve is.

Következő célpont a 25 Orionis nevű csillag volt, ahol egyszerre két kettős rendszert sikerült megfigyelni. Elöljáróban nézzük meg mit láttam a távcsőben.
A 25 Orionis két rendszer egy látómezőben. Kattintásra nagyítható.
Az egyik kettőscsillag már első pillantásra észrevehető. A látványt uraló, fényes 25 Ori nevű csillagtól balra fent (északkeleti irányban) látható. Katalógus jele STF 708. Első megfigyelése 1782-ben történt. Ez a csillag sem szabad szemes, csak távcsővel látható. A rendszer főcsillaga a Napunknál 4-szer nagyobb és 290-szer fényesebb, kékes fehér színű, forró óriás, mely 1770 fényév távol van tőlünk. Halványabb kísérője szorosan látszik mellette, a távcsövem még éppen réssel bontotta fel. A színét nem tudtam jól kivenni. Pozíciószögét (PA): 320°-ra mértem, szeparációját 3"-ra becsültem. Ez is egyenetlen fényességű pár, bár az előzőhöz képest kisebb a tagok fényessége közötti különbség.

A második rendszer nem kettőt, hanem három csillagot foglal magába. Ennek tagja a már említett 25 Ori (a rajzon a legfényesebb csillag) és attól jobbra lefelé (délnyugat irányban) az első kettő csillag. A rendszer 1040 fényévre található a naprendszertől. Maga a 25 Orionis egy kék színű csillag, mely kétszer nagyobb a Napunktól, de annál 960-szor fényesebb. A két kísérő már-már az óriás csillagok közé tartozik, bár jóval alacsonyabb a felszíni hőmérsékletük, mint a fényesebb 25 Orionisnak. A Napunknál kb háromszor nagyobbak és 120-szor fényesebbek. 1825-ös első megfigyelésük során először a két halványabb csillagról mutatták ki, hogy fizikailag összetartoznak, későbbi megfigyelések során derült ki, hogy a legfényesebb csillag is a rendszerhez tartozik. A rendszer felfedezője James South brit csillagász volt, aki 1825-ben figyelte meg őket. Katalógus száma S 479.

A könnyebb érthetőség kedvéért az következő képen megjelöltem az említett párokat:
S 479 és STF 708 kettősök. Kattintásra nagyítható.


A 25 Orionist elhagyva déli irányba található Éta Orionis volt a következő égi objektum, amit megfigyeltem. Valójában ez egy olyan rendszer, amelyben 3 csillag kering, de kettőnek olyan kicsi a szögtávolsága, azaz olyan közel látszanak egymáshoz, amit már a távcsövem nem képes megmutatni, így csak egy kísérőt láttam, mégpedig azt, amelyiket W. Herschel is leírt 1781 december 27-én.

Híres katalógusába H VI 67 számon ezt jegyezte be: "In extremo ensis manubrio [A kard markolat végén]. Kettős. Túlságosan egyenlőtlen. L. [főcsillag] w. [fehér], S. [kísérő] d. [halvány] [Rho=111", PA=55°]".  Megjegyzem, hogy Herschel a színeket rosszul látta, ezért színmegadásai eltérnek a valóságtól.

Az eltelt 235 évben kisebb változás volt, ugyanis én már a tagok távolságát 115" (szögmásodperc)-re, a pozíciószöget 52°-ra becsültem. Rajzban is megörökítettem a látottakat.

A kettős balra lent látható. Kattintásra nagyítható.
Balra lent (északnyugaton) látható a fényes Éta Orionis, a főcsillag. A kísérője tőle balra fentebb (észak kelti irányban) látható halványabb csillag. Eltelt pár perc, mire sikerült nekem is megtalálnom, meglátnom a Herschel féle kettős rendszert. Ezért jó, ha az észlelő amatőr csillagász lerajzolja a látottakat, mert így jobban meg tudja figyelni a részleteket.

Az Éta Orionis, vagy 28 Orionis, a Napunknál négyszer nagyobb, és háromezerszer fényesebb, forró, kék óriás csillag, melynek távolsága 970 fényév.

Mire végeztem a fenti csillagok megfigyelésével és rajzolásával, az Orion már erősen nyugatra került, így már csak egy célpontot tudtam megnézni, ez pedig a csillagkép fő látványosságában a Nagy Orion Ködben található Trapézium nevű rendszer.

Az Orion ködét szabad szemmel is lehet látni sötét, fényszennyezéstől mentes égen. Binokulárban, népies nevén kukkerben halvány ködösségként jelenik meg. Távcsővel már csak részleteit lehet tanulmányozni, mert nagy a kiterjedése. A köd csillagközi porból, gázokból álló 30 fényév nagyságú felhő, mely teljes kiterjedésében a telehold másfélszeresének megfelelő területet foglal el az égen. Napjainkban is aktív csillagkeletkezési régió, szinte a szemünk előtt zajlik benne a csillagok kialakulása. Benne fiatal forró csillagok és protocsillagok figyelhetők meg nagy távcsövekkel. Fényképeken gyönyörű látványt nyújt. Egyik kedvenc képemet a ködről a Hubble űrtávcső készítette, a honlapján bárki számára elérhető. Az általam megfigyelt és lerajzolt területet fekete kör jelzi a képen.
A Nagy Orion Köd a Hubble felvételén. Kattintásra nagyítható.
A köd belsejében található a híres Trapézium halmaz, melynek csillagai néhány millió évvel ezelőtt itt alakultak ki. A halmazhoz még több száz csillag tartozik. Amatőrök a négy legfényesebbet tudják megfigyelni. Nevét a csillagok trapézra emlékeztető elhelyezkedéséről kapta Trumpler amerikai csillagásztól. A halmaz első leírása, mefigyelése 1603-ból származik. J. Bayer ekkor csak két egymás melletti csillagot látott. Távcsővel Galilei vizsgálta először, bár a nagy fényes ködöt nem vette észre. 1656-ban Huygens holland csillagász rajzolta le első ízben, egyujjas kesztyűhöz hasonlóan, de ő már észrevette a, hogy nem egy csillagról, hanem többes rendszerről van szó. A XVIII sz-ban Cassini francia csillagász már négy csillagból álló trapéznak észlelte.

Én ilyennek láttam a ködbe ágyazódott trapézt.
Trapézium. Kattintásra nagyítható.
Sajnos a városi fények már elnyomták a ködöt, így a használt mélyégszűrő ellenére, finomabb részleteket nem sikerült megörökíteni, de a Huygens féle ujjat tisztán lehetett kivenni. A Trapézium a rajz közepén látható. Mint már említettem fiatal, forró csillagok, Napunk korához mérten még bölcsődések, bár annak fényét több ezerszer ragyogják túl. Kék színű óriás csillagok, a Napnál háromszor nagyobbak. 2008-ban újból meghatározták távolságukat, ez alapján 1300 fényévre vannak a Földtől.

Mire befejeztem a rajzolást az Orion már nyugaton ragyogott, alsó felét el is takarták a fák. Ezzel búcsút vettem a tél gyönyörű csillagképétől és képletesen a téltől is. Legközelebb már a tavasz meghatározó konstellációja az Oroszlán kerül terítékre. Előlegben a pénteki észlelés végső céljaként az Oroszlánban tartózkodó Jupitert néztem meg. Kék szűrővel és 200-szoros nagyítással szépen látszottak a felhős sávjai, a déli féltekén még a Nagy Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. E bejegyzés zárásaként a Jupiter látványával búcsúzom.

Kattintásra nagyítható.

Viszlát Orion, viszlát tél!


Források: William Herschel's Double Star Catalog
                 Bartha Lajos: A csillagképek története és látnivalói Geobook 2010
                 Jim Kaler honlapja
                 Messier Objects
                 Simbad csillagászati adatbázis

2016. február 27., szombat

Az Orion kettősei és a Bolygókirály

A bejegyzés bevezető képét nézegetve egy valóságos égi drámának lehetünk tanúi, immár évezredek óta. Ugyanis az ókor óta feszül egymásnak az égbolton a vadász Orion és a Bika. Mindkettő ősi csillagkép, a téli égbolt nagyon feltűnő alakzata, főleg az Orion övét alkotó három, kissé ferdén álló csillagról könnyű megtalálni őket. Februárban az Oriont már déli irányban kell keresni.

A monda szerint Orion Poszeidon tengeristen és az amazon Aurüale fia a legszebb férfi volt a világon. Artemisz a szűz vadászistennő is megkívánta szépsége miatt, de Orion inkább Artemisz társnőire, a Pleiászokra vetett szemet, akik menekültek előle. Mérgében Artemisz egy sebezhetetlen óriás skorpiót szabadított Orionra, mely szúrásával megölte.

A legenda szereplői az égen is megtalálhatók, így az égi vadász, Orion, a Skorpió, a Pleiádok, (mi Fiastyúkként ismerjük, róluk már korábban írtam), az őket védő bikával, ami későbbi kiegészítése a legendának. Amikor a Skorpió keleten felkel, az Orion nyugaton letűnik, az ókor embere ezt úgy magyarázta, hogy menekül a Skorpió elől.

A csillagképben majdnem mindenhol emberalakot képzeltek. Mezopotámiában égi pásztornak nevezték, Egyiptomban Oziriszt, Indiában égi órást láttak benne, a zsidók "Kövér Testőrnek" nevezték, az arabok Al Jabbarnak, Óriásnak hívták. Dél-Afrikában többnyire az öv három csillagát jelölték névvel, három disznónak hívták. Kongóban megint vadászt láttak benne kutyákkal. A dogonoknál gabonahombár volt, Kínában az övet egyszerűen csak Shennek (Hármasnak) hívták. Amerikai préri indiánok szarvast és kenut láttak a csillagképben.

Európa északi részén a germánok és szlávok az öv csillagaiban szénahúzó Gereblyét, vagy Vízhordó rudat láttak, az észteknél karó, dárdacsillag, vagy cséphadaró volt. Mi magyarok sem láttunk soha emberalakot a csillagképben. Néhány alternatív "történész" előadásán azt állítja, hogy az Orion magyar neve igazából Nimród volt. Ez nem igaz! Az Orion magyar neve Kaszás, Kaszáscsillag volt. Eleink ugyanis kaszálót és kaszásokat láttak a csillagképben. Kaszás telkének az Orion négyszögét, Kaszásnak az öv három csillagát nevezték, az alattuk látható halványabb hármas csillagot Cigány kaszásoknak, vagy Marokszedőnek hívták. Az elnevezések tájegységenként változtak. Ide sorolták még az Orion alatt, mögött látható, az égbolt legfényesebb csillagát a Szíriuszt. Ezt Sántakatának, Sántalyánynak hívták, aki a kaszásoknak visz ebédet, de belelépett egy kaszába és azóta biceg. Ezzel magyarázták az alacsonyan álló csillag erős pislogását.

Nos, e rövid történelmi összefoglaló után térjünk rá a megfigyelésekre. Egy korábbi bejegyzésben már írtam az Orionban általam megfigyelt kettős és többes rendszerekről. Most folytatom az ott megkezdett sort. Február 26-án este a bázisra érve hűvös, de tiszta idő fogadott, szélcsend volt. Az e napon felkeresett vidékeket mutatja a következő kép:
Kattintásra nagyítható.

Első célként a Pi3 Orionis jelű csillagot állítottam be. Ennek van "rendes" neve is, az arabból torzult Tabitnak hívják, mely Tartót jelent magyarul. Az okulárba tekintve két kettős csillagot is láttam. A fényesebb, sárgás színű Tabitot és tőle jobbra halványabb kékes színűt, melynek nincsen külön neve. Felfedezője, William Herschel a kettőscsillag katalógusába a H VI 83 (olvasd H 6 83) sorszámmal vette fel.

A Tabit szinte naprendszerünk szomszédságában található, tőlünk 26 fényévre van. A napunkhoz hasonló sárga törpecsillag, alig nagyobb, de háromszor fényesebb annál. A H VI 83 halványabbnak látszik, pedig napunknál két és félszer nagyobb és harmincegyszer fényesebb, jóval forróbb csillag,  viszont nagyon messze, 530 fényévre található.
Észlelési naplómba ezt írtam:
"Kettőt egycsapásra! Az este első célpontja már a keresőben szépen látszott, bár a PI3 Ori kísérőjét nem mutatta, de még 50X nagyítás sem hozta elő. A Pi3 Ori világos kékes fényben ragyogott a LM-ben, a halvány kísérőt csak a 111X nagyítás mutatta meg PA170°-ra. Szeparációt 70"-re becsültem. Kontraszt nagy, az A=3 mg a B=10 mg.
A LM-ben keletre látszik Herschel egyik kettőse a H VI 83. Ennek kísérőjét már a kereső is mutatta, 50X-es is látszott, de legszebb a 111X-el volt. PA3°, szeparáció 95"-re becsültem. A kísérő itt is halvány, kb azonos a Pi3 Ori kísérőjével.

A PI3 Orit sárgásnak, a H VI 83-t kékesnek látom. Rajzoltam is a látványt."

Íme a rajz. Kattintásra nagyítható.
Azért, hogy érthető legyen a rajz készítettem egy vázlatot is, ahol bejelöltem a kettősöket:
Kattintásra nagyítható.
A hírek szerint a Tabitnak lehet bolygórendszere! Az amerikai McDonald obszervatórium munkatársai a csillag fényének váltakozásából arra következtetnek, hogy 0,05 és 5, 2 CSE (csillagászati egység, a Nap-Föld távolsága), között több bolygó is keringhet a csillag körül, melyek 0.84 és 46,7 Jupiter tömegűek lehetnek. Nem kizárt, hogy közöttük Föld-szerű bolygó is található.

Következő célpont az Orion északkeleti felében szerénykedő NGC 1662 nyílthalmaz volt. A halmazocska kifejezés sokkal találóbb, mert igen szerény méretekkel rendelkezik a csillagtársulás. Engem egy szárával lefelé fekvő E betűre emlékeztetett az alakja. A Tejút vidékén ennél jóval nagyobb és összetettebb halmazokkal találkozhat a távcsövező egyén.
Naplómban így írtam róla:
"Az Orionban kettősözés közben láttam meg a térképen ez a halmazt, felkerestem. Érdekes, laza alakzat egy, a szárával lefelé fekvő E betűre hasonlítanám. Átmérője 12-15', Én 15 tagot számláltam meg benne, ebből 9 közel azonos fényességű, kékesfehér csillag. De lehet, hogy a halványabbak már nem tagjai a halmaznak csak azonos irányban látszanak. Összfényességét 7 mg-re becsültem. A halmaz körül ködösséget, fel nem bontott tagok miatti fénylést nem láttam. A tagok eloszlás közel egyenletes, középen van kisebb sűrűsödés."

Az NGC 1662 halmazról készült rajz. Kattintásra nagyítható.
A halmazt William Herschel fedezte fel 1784-ben. Fiatal, kb 420 millió éves, nagyon forró csillagok alkotják, távolsága 1425 fényév.


A halmaz megtekintése után az Orion öv közelébe irányítottam a távcsövet.Itt van ugyanis a 22 Orionis nevű csillag, ami kettős is, de mégsem. Itt kissé hosszabban elidőztem, mire megértettem a látottakat. Az okulárba nézve rögtön szembeötlik két igen fényes csillag. Az egyszeri szemlélő azt hinné, hogy megtalálta a kettős csillagot, de nem! Ezek ugyanis fizikailag nem tartoznak össze, csak optikailag látszanak együtt. Viszont mégis csak van itt egy kettős rendszer, de nem adja könnyen magát. Az alsó, halványabb csillagnak ugyanis van fizikai kísérője, de igencsak halovány. Eröltetni kell a szemet, mire megpillantja az ember. A naplómba így írtam erről:
"Nagyon szép látvány a két kékesen ragyogó csillag a LM közepén, bár a NY-i, mintha 1 mg-vel halványabb lenne. Még egy hasonló fényű van keletre a LM szélén. Ezek határozzák meg a látványt. A két csillag nem igazi társ, a 22 ORI-t a WDS nem ismeri. Hosszabb szemlélés után, és a nagyítások cserélgetésével, válik láthatóvá az alsó, Ny-i csillag igen halvány kísérője. Nehéz észrevenni, mert fényét szinte elnyomják a fényes csillagok. Megpillantása sikerélmény volt, mert előtte a Rigel kísérőjét nem sikerült meglátnom.
Nagy fényességkülönbségű, közepesen tág rendszer. Az A tag 6 mg, a C 11 mg, ami PA120°-ra és 40"-re van a főcsillagtól. Rajz készült."

A 22 Ori, ahogy láttam. Kattintásra nagyítható.
Az érthetőség kedvéért a következő rajzon kiemeltem az igazi kettős csillagot, melynek katalógus neve HJ 697.
Kattintásra nagyítható.
A rendszerben három csillag található, de az egyik fényessége kívül esik a távcsövem határfényességén, így nem láthatom. A főcsillag a Napnál háromszor nagyobb, négyszászor fényesebb, kékes óriás csillag. Iszonyatosan messze van tőlünk, 1004 évet utazik a fény, mire ideér.


Készítettem egy látványos fantázia rajzot, melyen az előbb említett csillagok nagyságát szemléltetem a Napunkéval összehasonlítva.

Kattintásra nagyítható.

Legvégül a már kellemes magasságban járó Jupitert vettem célba. A bolygók királyát a tavalyi kedvezőtlen láthatósága miatt (nappali égen volt), csak most tudtam először megtekinteni, és rég nem látott ismerősként üdvözölni. Nagyon szépen látszottak a hatalmas korongon a felhősávok, sőt, még a Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. No, Kedves Olvasó, ne a Hubble távcső és a különböző szondák által készített csodálatos képekre gondoljon! A Nagy Vörös Folt meglátásához igen csak mereszteni kellett a szememet. Egy sötétebb foltot láttam a déli egyenlítői övnek nevezett sávban. Galilei holdjai viszont szépen látszottak a bolygó körül. Legtávolabb keletre a Callisto, nyugatra kifelé az Io, felette az Europa, kijjebb a Ganümédesz volt.
A Jupiter. Kattintásra nagyítható.

Szép, tartalmas estét töltöttem el ismét az ég alatt. Sajnos, több tervbe vett kettőst nem találtam meg, a Rigel igen halvány kísérőjét sem tudtam megpillantani, de az itt említett és a többi itt nem említett észlelés miatt mégis eredményesnek éreztem az eltöltött időt.

Források: Bartha Lajos A csillagképek története és látnivalói (Geobook 2010)
                Jim Kaler Stars honlapja
                Washington Double Star Catalog

2015. október 31., szombat

A hét nővér

Kora este a keleti égen látható már az egyik legfeltűnőbb csillaghalmaz, amit a magyar népi égismeret Fiastyúkként azonosít. A görög mitológia után Plejádoknak (Pleiászok) is nevezik, az amatőr csillagászok M (Messier) 45, a hivatásos csillagászok NGC 1432 néven ismerik. Hozzánk legközelebbi nyílthalmaz, 410 fényévnyire fekszik, és kb 8 fényév az átmérője.A halmazt fiatal, 150 millió éves, forró óriás csillagok alkotják, melyek távolodnak a Naprendszertől, az égbolton az Orion csillagkép irányában. Eddigi nagy távcsöves, fényképes mérések alapján 300-500 tagot számlálhat a halmaz, melyből mi amatőr távcsővel 20-30 tagot, szabad szemmel pedig 7 fényes, szorosan egymás mellett levő csillagot látunk.

A Plejádok a legősibb ismert "csillagkép". A nebrai korongon, mely a maga 3600 évével az égbolt most ismert legrégibb ábrázolása, is felismerhető. A görög mitológia szerint a Plejádok Atlasz és Pleione tengeri nimfa lányai voltak. A hét nővér a szűz istennő Artemisz kíséretét alkották. Szépségük Oriont, Poszeidon fiát annyira elbűvölte, hogy a nővéreket szerelmével öt hónapon át üldözte. A kimerült nimfák Zeuszhoz imádkoztak, aki galambokká változtatta őket, és amikor már nagyon magasra repültek, csillagokká lettek, így keletkezett a hét fényes csillag. Érdekes, hogy a csillagokban más népek, természeti és szervezett társadalomban élők is  hét nővért, hét leányt, hét madarat láttak. A magyar Fiastyúk elnevezés legkorábbi említése egy 1405-ből való szójegyzékben található "Fias tik".  A csángók még a XX. században is Hetevényként emlegették, ami a hét csillagra utal. Magyarlakta területen, a Kárpát-medencében közel 40 nevet tartanak számon a néprajzosok. Több népnél naptárcsillag jellegű volt, mert feltűnését összekötötték az ősz kezdetével.


A Plejádok a Bika, ugyancsak nagyon ősi, csillagképének tagja. Az égen a csillagmondák szerint a hét nővért védi a Bika (maga Zeusz, lásd kalandját Europével) Oriontól.

A Bika és az Orion Hell Miksa térképén. Kattintásra nagyítható.



Október 30-án este hét óra felé már 25° magasan állt, a fák koronája felett. Először az új binóval néztem meg és lenyűgözőnek találtam. A látómezőben a hét csillag kékes fénnyel ragyogott körülöttük halványabb csillagok szikráztak. Olyan volt, mint hét kék, nagy gyémánt körbeszórva apróbb gyémántokkal. Pedig kedvezőtlen helyzetben volt, hiszen a szintén a Bikában tartózkodó, már kelőben levő Hold erős fénye elnyomta az igazán halványabb csillagokat. De így is elállt a lélegzetem. Úgy döntöttem, hogy a beállítom a távcsőben is és rajzban megörökítem a látványt. A legkisebb nagyítású okuláromat használtam, így a hét nővér a maga 100'-es kiterjedésével "lötyögve", de elfért benne.

A hét nővér, ahogy láttam. Kattintásra nagyítható.
Fél nyolc után már szabad szemmel nehezen kivehetővé váltak, eltűntek a Hold fényében.

A kékes főcsillagok nevet is kaptak, amelyek a görög mondára utalnak. A rajzon keleten lévő két csillag az Pleione és az Atlasz, a két szülő. Tőlük nyugatra van az Alcyone, ettől délre a Merope, tőle nyugatra az Electra található. Északra haladva a halványabb Celaeno, a fényesebb Taigeta, mellette keletre a Maia látható. felettük, északra a kettős fényesebb csillaga az utolsó nővér az Asterope.

Felhasznált irodalom: Batha Lajos: A csillagképek története és látnivalói, Geobook 2010.


Népszerű bejegyzések