Egyutcás falu a Galaxisban- NGC 2169

A galaxisunk népesebb nyílthalmazait nagyvárosokhoz hasonlíthatjuk: nyüzsgő, zsúfolt és fényes helyek, ahol számtalan csillag szoros közösségben osztozik az égen. Az NGC 2169 ezzel szemben egy szerény, kevésbé ismert, ám annál különlegesebb csillaghalmaz. Ha hasonlatot keresünk, leginkább egy egyutcás falura emlékeztet, amely az Orion, az égi vadász jobb csuklójánál szerénykedik. Az Orion területe tele van ikonikus objektumokkal, és bár az Orion-köd szinte minden nap szembejön az emberrel a közösségi médiában, az NGC 2169 sokkal ritkábban kerül reflektorfénybe. Éppen ezért fontos, hogy más, kevésbé ismert, de érdekes célpontokat is megvizsgáljunk.

A Betelgeuse

 

Tavaly nagy figyelmet kapott az Orion csillagkép legnagyobb és legfényesebb csillaga, a Betelgeuse. Hirtelen fényességcsökkenéséről nemcsak a csillagászati, de a "polgári" sajtó is megemlékezett. Némely cikkben már a csillag robbanásáról írtak. Ettől az eseménytől még azért messze vagyunk, még jó párszáz évig fog ragyogni a Betelgeuse az Orion jobb vállán. Az igaz, hogy egy pulzáló óriáscsillagról beszélhetünk, de azt kevesen tudják, hogy a csillag egy 12 tagú többesrendszernek is otthont ad.  Ebben a cikkben erről lesz szó.

Az Orion feje

 

A tél leglátványosabb és legnépszerűbb csillagképe az Orion. Asztrofotósok kedvenc célpontjai vannak itt, mint például a Nagy Orion köd és környéke, melyekről számtalan szebbnél-szebb fotó született már. A csillagkép számtalan kettős csillagot is rejt, de itt van a Betelgeuse vörös óriás csillag, melynek halványodása tavaly nagy felzúdulást keltett szak-, és amatőrcsillagász körökben. Ebben a bejegyzésben most csak az égi vadász fejét szimbolizáló és Meissának nevezett csillagról, illetve annak rendszeréről lesz szó. Vezetőképen az Orion feje a DSS2 égboltfelmérés felvételén. Forrás: Aladin lite.

Válogatás a 2019. évi kettőscsillag észlelésekből

Az év vége felé járva mindenki szeret visszatekinteni az elmúlt esztendőre, a fontosabb történésekre, az elvégzett munkára. Ahogy mondani szokták ez a számvetés ideje. Így van ezzel az észlelő amatőrcsillagász is, aki ilyenkor számba veszi az év során meglátogatott égi csodákat és örül, hogy milyen szépségek akadtak távcsövének végére. A 2019-es évben 87 kettős- és többes rendszert sikerült megfigyelnem, lerajzolnom és kimérnem, majd az elkészült észleléseket a Magyar Csillagászati Egyesület Kettőscsillag Szakcsoportjának beküldenem. Ezt a bejegyzést egyfajta visszatekintésnek szánom,  ahol csak a szerintem látványosabbnak, érdekesebbnek ígérkező kettőscsillagokból állítottam össze egy válogatást.

Az Orion öve

Az Orion a téli égbolt legfeltűnőbb csillagképe, mellesleg személyes kedvencem. A csillagkép területén hatalmas kiterjedésű molekulafelhő található, mely napjainkban is csillagok keletkezési helye. Ennek a felhőnek részei az asztrofotósok kedvenc célpontjai, ilyen például a sötét, vidéki égen szabad szemmel is látható Nagy Orion Köd, de a kettős csillagok iránt érdeklődők is érdekes rendszereket találhatnak itt, továbbá bővelkedik a terület csillaghalmazokban is. Ebben a bejegyzésben  most az Orion öv -ferdén a három csillag- kettős és többes rendszereit veszem távcső végre.

Felbontás teszt

Március 9-én ismételten felhőmentes égbolt ígérkezett, így ismételten kiültem a távcső mellé. Ezen az estén csak két célom volt. Az egyik, hogy az előző bejegyzésben említett Éta Orionis csillag másik tagját meglássam, a másik, hogy elkészítsem első bolygófotómat a Jupiterről.

Egész nap kellemes idő volt, napsütésben és kora tavaszi melegben élvezkedhettünk. Az este leszálltával viszont jött a böjt, az erős pára képében. A műszer és minden, ami a szabad ég volt percek vastagon vizes lett. A lecsapódó pára belepte az optikákat is, amiket nem győztem párátlanítani, hogy lássak is valamit. Az égre tekintve a Tejutat inkább sejteni lehetett, mint látni, a Kis Göncöl viszont épen kivehető volt.

E mostoha körülmények ellenére úgy döntöttem, hogy ismételten megnézem  az Éta Orionist. Az észlelés megismétlésének voltak előzményei. Az ezt megelőző posztomat olvasta egy aradi amatőr társam, Mircea, aki a Csillagváros fórumon felhívta a figyelmemet arra, hogy a távcsövem elméletileg fel tudja bontani és meg tudja mutatni az Éta Orionis másik tagját is.

Biztosan volt már úgy a T. Olvasó, hogy valamilyen félreértés miatt, teljesen meg volt győződve egy hibás dologról. Nos én is így voltam a távcső felbontását illetően. Egy réges-régi rossz számítás miatt, eddig úgy gondoltam, hogy a 2"-nél szorosabb párokat nem láthatom meg, mert a távcső nem mutatja meg a csillagokat. E beszélgetés hatására utána olvastam, utána számoltam és elméleti felbontásnak az 1"-es eredményt kaptam.

Alkonyat után így ráálltam az Éta Orionisra és a legnagyobb, 200-szoros nagyítást adó okulárt tettem be a távcsőbe. Belenézve, nem akartam a látottakat elhinni, Mirceának igaza volt! A látómezőben ott ragyogott a fényes Éta Orionis és szorosan mellette a kissé halványabb kísérője. Ezt a csillagot a múltkor használt 111-szeres nagyítás nem volt képes megmutatni.

Észlelőnaplómba ezt írtam: "DA 5, Éta Ori: Azonnal látszott a két csillag, bár először nem mindig vált el a két korong. Hosszabb szemlélés után már biztosan látszott a nagyon-nagyon szűk rés, a kettős szépen felbomlott. A sep: 1,7"-re, a PA:82°-ra becsültem. A két tag közötti DM:1,5 különbség szembeötlő volt. A csillagok körül halvány haló is látható volt. Ez a páros felbontási tesztre is jó. A levegő nagyon párás volt, a műszerek és a felszerelés percek alatt vizes lett. A rossz átlátszóság ellenére sikerült felbontanom a párt. Rajz készült. Most már három tagot láttam az Éta Ori rendszerben." És íme amit láttam:

A felbontott Éta Orionis kettős csillag. Kattintásra nagyítható.

Megnyugodtam, hogy azért jó kis távcsövem van, ezek után már ilyen szoros párokra is vadászhatok. 
Amíg csodálkoztam és rajzoltam, a Jupiter is szépen feljebb került az égbolton, így már alkalmasnak ítéltem, hogy nekikezdjek az észlelésének, videózásának. Erről itt lehet bővebben olvasni.

Ha már a műszerekről volt szó. Összeszedtem az általam használt távcső adatait, az okulárokat és egyéb kiegészítőket. A lap tetején, a bejegyzések mellett egy új oldalon lehet megnézni a felszerelést és az egyéb észleléshez használt forrásokat, kiadványokat.

Búcsú az Oriontól, búcsú a téltől

Mostanában úgy látszik az időjárás csak péntek esti észleléseket tesz lehetővé. A múlt héten is pénteken volt derült az ég, és ezen a héten is csak pénteken szakadozott fel a felhőzet, amit ki is használtam, hogy folytassam az Orion csillagkép kettős csillagainak megfigyelését, rajzolását. Az Orion korábbi megfigyelésiről készített bejegyzés megtalálható itt és itt.

A tél legfeltűnőbb csillagképe az Orion, személyes kedvencem, alkonyatkor már túl van a delelésén, a délnyugati égen pompázik. Érdekességeinek részletes megfigyelése már egyre nehezebb, ugyanis a megfigyelő helyemről nézve csillagai már elmerülnek Esztergom városi fényeiben, a halványabb csillagok fényét kioltja a város fénykupolája.

A fényesebb csillagpárokat így is sikerült megfigyelni, lerajzolni, a bejegyzésben említett látványosabb kettősök elhelyezkedését az alábbi térkép mutatja.

Az észlelt csillagok helyzete az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Az este beálltával első célpontom a Rigel felett található szabad szemmel nem is látható páros volt, melynek csak katalógus neve van. A páros felfedezője William Herschel volt, aki 1782 október 4-én H I 54 számon vette fel kettőscsillagokat tartalmazó katalógusába.
Így írta le a kettőst: "In malleolo sinistri cruris [A baloldali boka pántján]. Kettős. Közel 3/4 fokkal előzi meg a tau [Orionist] a theta és tau Orionis vonalának folytatásában. Nagyon egyenlőtlen. L. [főcsillag] r. [vörös] S. [kisérő] dr. [homályos vörös]".

F.W. Struve 1820-ban újra észlelte és kimérte a csillagok pozícióját. Ő STF 667 számon rögzítette Pulkovoi katalógusába.

Én nehezen láttam meg a kísérőt. Ebben közrejátszhatott a párás ég. Először 50-szeres nagyításban vizsgáltam a területet, de nem láttam kettős csillagot. Aztán okulárt váltottam és a 111-szeres nagyítás végre megmutatta, felbontotta a kettős csillagot. A tagok nagyon közel látszanak egymáshoz, de kis rés a két csillagkorong között azért észrevehető. A távcsövem elméleti felbontása 2", a két csillag távolsága éppen felette van. A páros egyébként viszonylag halványnak mondható, mint említettem szabad szemmel nem, csak távcsővel pillantható meg. A felfedezőnek igaza volt, nagy a fényességkülönbség a tagok között.  Herschel pozíciószögnek 313°-t adott meg, én 316°-t mértem, a szeparáció (azaz a két csillag szögmásodpercben mért távolsága) változatlan 234 éve, én 4"-re becsültem, ami egyezik a katalógus adatokkal.

Így nézett ki távcsövemben a kettős csillag:

AZ STF 667 nagyon szoros kettős csillag. Kattintásra nagyítható.

A kettős tőlünk 970 fényévre van. A főcsillag egy, a Napunknál 18-szor nagyobb és 153-szor fényesebb narancssárga színű óriás csillag. A színét jól ki lehetett venni a távcsőbe tekintve is.

Következő célpont a 25 Orionis nevű csillag volt, ahol egyszerre két kettős rendszert sikerült megfigyelni. Elöljáróban nézzük meg mit láttam a távcsőben.

A 25 Orionis két rendszer egy látómezőben. Kattintásra nagyítható.

Az egyik kettőscsillag már első pillantásra észrevehető. A látványt uraló, fényes 25 Ori nevű csillagtól balra fent (északkeleti irányban) látható. Katalógus jele STF 708. Első megfigyelése 1782-ben történt. Ez a csillag sem szabad szemes, csak távcsővel látható. A rendszer főcsillaga a Napunknál 4-szer nagyobb és 290-szer fényesebb, kékes fehér színű, forró óriás, mely 1770 fényév távol van tőlünk. Halványabb kísérője szorosan látszik mellette, a távcsövem még éppen réssel bontotta fel. A színét nem tudtam jól kivenni. Pozíciószögét (PA): 320°-ra mértem, szeparációját 3"-ra becsültem. Ez is egyenetlen fényességű pár, bár az előzőhöz képest kisebb a tagok fényessége közötti különbség.

A második rendszer nem kettőt, hanem három csillagot foglal magába. Ennek tagja a már említett 25 Ori (a rajzon a legfényesebb csillag) és attól jobbra lefelé (délnyugat irányban) az első kettő csillag. A rendszer 1040 fényévre található a naprendszertől. Maga a 25 Orionis egy kék színű csillag, mely kétszer nagyobb a Napunktól, de annál 960-szor fényesebb. A két kísérő már-már az óriás csillagok közé tartozik, bár jóval alacsonyabb a felszíni hőmérsékletük, mint a fényesebb 25 Orionisnak. A Napunknál kb háromszor nagyobbak és 120-szor fényesebbek. 1825-ös első megfigyelésük során először a két halványabb csillagról mutatták ki, hogy fizikailag összetartoznak, későbbi megfigyelések során derült ki, hogy a legfényesebb csillag is a rendszerhez tartozik. A rendszer felfedezője James South brit csillagász volt, aki 1825-ben figyelte meg őket. Katalógus száma S 479.

A könnyebb érthetőség kedvéért az következő képen megjelöltem az említett párokat:

S 479 és STF 708 kettősök. Kattintásra nagyítható.

A 25 Orionist elhagyva déli irányba található Éta Orionis volt a következő égi objektum, amit megfigyeltem. Valójában ez egy olyan rendszer, amelyben 3 csillag kering, de kettőnek olyan kicsi a szögtávolsága, azaz olyan közel látszanak egymáshoz, amit már a távcsövem nem képes megmutatni, így csak egy kísérőt láttam, mégpedig azt, amelyiket W. Herschel is leírt 1781 december 27-én.

Híres katalógusába H VI 67 számon ezt jegyezte be: "In extremo ensis manubrio [A kard markolat végén]. Kettős. Túlságosan egyenlőtlen. L. [főcsillag] w. [fehér], S. [kísérő] d. [halvány] [Rho=111", PA=55°]".  Megjegyzem, hogy Herschel a színeket rosszul látta, ezért színmegadásai eltérnek a valóságtól.

Az eltelt 235 évben kisebb változás volt, ugyanis én már a tagok távolságát 115" (szögmásodperc)-re, a pozíciószöget 52°-ra becsültem. Rajzban is megörökítettem a látottakat.

A kettős balra lent látható. Kattintásra nagyítható.

Balra lent (északnyugaton) látható a fényes Éta Orionis, a főcsillag. A kísérője tőle balra fentebb (észak kelti irányban) látható halványabb csillag. Eltelt pár perc, mire sikerült nekem is megtalálnom, meglátnom a Herschel féle kettős rendszert. Ezért jó, ha az észlelő amatőr csillagász lerajzolja a látottakat, mert így jobban meg tudja figyelni a részleteket.

Az Éta Orionis, vagy 28 Orionis, a Napunknál négyszer nagyobb, és háromezerszer fényesebb, forró, kék óriás csillag, melynek távolsága 970 fényév.

Mire végeztem a fenti csillagok megfigyelésével és rajzolásával, az Orion már erősen nyugatra került, így már csak egy célpontot tudtam megnézni, ez pedig a csillagkép fő látványosságában a Nagy Orion Ködben található Trapézium nevű rendszer.

Az Orion ködét szabad szemmel is lehet látni sötét, fényszennyezéstől mentes égen. Binokulárban, népies nevén kukkerben halvány ködösségként jelenik meg. Távcsővel már csak részleteit lehet tanulmányozni, mert nagy a kiterjedése. A köd csillagközi porból, gázokból álló 30 fényév nagyságú felhő, mely teljes kiterjedésében a telehold másfélszeresének megfelelő területet foglal el az égen. Napjainkban is aktív csillagkeletkezési régió, szinte a szemünk előtt zajlik benne a csillagok kialakulása. Benne fiatal forró csillagok és protocsillagok figyelhetők meg nagy távcsövekkel. Fényképeken gyönyörű látványt nyújt. Egyik kedvenc képemet a ködről a Hubble űrtávcső készítette, a honlapján bárki számára elérhető. Az általam megfigyelt és lerajzolt területet fekete kör jelzi a képen.

A Nagy Orion Köd a Hubble felvételén. Kattintásra nagyítható.

A köd belsejében található a híres Trapézium halmaz, melynek csillagai néhány millió évvel ezelőtt itt alakultak ki. A halmazhoz még több száz csillag tartozik. Amatőrök a négy legfényesebbet tudják megfigyelni. Nevét a csillagok trapézra emlékeztető elhelyezkedéséről kapta Trumpler amerikai csillagásztól. A halmaz első leírása, mefigyelése 1603-ból származik. J. Bayer ekkor csak két egymás melletti csillagot látott. Távcsővel Galilei vizsgálta először, bár a nagy fényes ködöt nem vette észre. 1656-ban Huygens holland csillagász rajzolta le első ízben, egyujjas kesztyűhöz hasonlóan, de ő már észrevette a, hogy nem egy csillagról, hanem többes rendszerről van szó. A XVIII sz-ban Cassini francia csillagász már négy csillagból álló trapéznak észlelte.

Én ilyennek láttam a ködbe ágyazódott trapézt.

Trapézium. Kattintásra nagyítható.

Sajnos a városi fények már elnyomták a ködöt, így a használt mélyégszűrő ellenére, finomabb részleteket nem sikerült megörökíteni, de a Huygens féle ujjat tisztán lehetett kivenni. A Trapézium a rajz közepén látható. Mint már említettem fiatal, forró csillagok, Napunk korához mérten még bölcsődések, bár annak fényét több ezerszer ragyogják túl. Kék színű óriás csillagok, a Napnál háromszor nagyobbak. 2008-ban újból meghatározták távolságukat, ez alapján 1300 fényévre vannak a Földtől.

Mire befejeztem a rajzolást az Orion már nyugaton ragyogott, alsó felét el is takarták a fák. Ezzel búcsút vettem a tél gyönyörű csillagképétől és képletesen a téltől is. Legközelebb már a tavasz meghatározó konstellációja az Oroszlán kerül terítékre. Előlegben a pénteki észlelés végső céljaként az Oroszlánban tartózkodó Jupitert néztem meg. Kék szűrővel és 200-szoros nagyítással szépen látszottak a felhős sávjai, a déli féltekén még a Nagy Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. E bejegyzés zárásaként a Jupiter látványával búcsúzom.

Kattintásra nagyítható.

Viszlát Orion, viszlát tél!


Források: William Herschel's Double Star Catalog
                 Bartha Lajos: A csillagképek története és látnivalói Geobook 2010
                 Jim Kaler honlapja
                 Messier Objects
                 Simbad csillagászati adatbázis

Az Orion kettősei és a Bolygókirály

A bejegyzés bevezető képét nézegetve egy valóságos égi drámának lehetünk tanúi, immár évezredek óta. Ugyanis az ókor óta feszül egymásnak az égbolton a vadász Orion és a Bika. Mindkettő ősi csillagkép, a téli égbolt nagyon feltűnő alakzata, főleg az Orion övét alkotó három, kissé ferdén álló csillagról könnyű megtalálni őket. Februárban az Oriont már déli irányban kell keresni.

A monda szerint Orion Poszeidon tengeristen és az amazon Aurüale fia a legszebb férfi volt a világon. Artemisz a szűz vadászistennő is megkívánta szépsége miatt, de Orion inkább Artemisz társnőire, a Pleiászokra vetett szemet, akik menekültek előle. Mérgében Artemisz egy sebezhetetlen óriás skorpiót szabadított Orionra, mely szúrásával megölte.

A legenda szereplői az égen is megtalálhatók, így az égi vadász, Orion, a Skorpió, a Pleiádok, (mi Fiastyúkként ismerjük, róluk már korábban írtam), az őket védő bikával, ami későbbi kiegészítése a legendának. Amikor a Skorpió keleten felkel, az Orion nyugaton letűnik, az ókor embere ezt úgy magyarázta, hogy menekül a Skorpió elől.

A csillagképben majdnem mindenhol emberalakot képzeltek. Mezopotámiában égi pásztornak nevezték, Egyiptomban Oziriszt, Indiában égi órást láttak benne, a zsidók "Kövér Testőrnek" nevezték, az arabok Al Jabbarnak, Óriásnak hívták. Dél-Afrikában többnyire az öv három csillagát jelölték névvel, három disznónak hívták. Kongóban megint vadászt láttak benne kutyákkal. A dogonoknál gabonahombár volt, Kínában az övet egyszerűen csak Shennek (Hármasnak) hívták. Amerikai préri indiánok szarvast és kenut láttak a csillagképben.

Európa északi részén a germánok és szlávok az öv csillagaiban szénahúzó Gereblyét, vagy Vízhordó rudat láttak, az észteknél karó, dárdacsillag, vagy cséphadaró volt. Mi magyarok sem láttunk soha emberalakot a csillagképben. Néhány alternatív "történész" előadásán azt állítja, hogy az Orion magyar neve igazából Nimród volt. Ez nem igaz! Az Orion magyar neve Kaszás, Kaszáscsillag volt. Eleink ugyanis kaszálót és kaszásokat láttak a csillagképben. Kaszás telkének az Orion négyszögét, Kaszásnak az öv három csillagát nevezték, az alattuk látható halványabb hármas csillagot Cigány kaszásoknak, vagy Marokszedőnek hívták. Az elnevezések tájegységenként változtak. Ide sorolták még az Orion alatt, mögött látható, az égbolt legfényesebb csillagát a Szíriuszt. Ezt Sántakatának, Sántalyánynak hívták, aki a kaszásoknak visz ebédet, de belelépett egy kaszába és azóta biceg. Ezzel magyarázták az alacsonyan álló csillag erős pislogását.

Nos, e rövid történelmi összefoglaló után térjünk rá a megfigyelésekre. Egy korábbi bejegyzésben már írtam az Orionban általam megfigyelt kettős és többes rendszerekről. Most folytatom az ott megkezdett sort. Február 26-án este a bázisra érve hűvös, de tiszta idő fogadott, szélcsend volt. Az e napon felkeresett vidékeket mutatja a következő kép:

Kattintásra nagyítható.

Első célként a Pi3 Orionis jelű csillagot állítottam be. Ennek van "rendes" neve is, az arabból torzult Tabitnak hívják, mely Tartót jelent magyarul. Az okulárba tekintve két kettős csillagot is láttam. A fényesebb, sárgás színű Tabitot és tőle jobbra halványabb kékes színűt, melynek nincsen külön neve. Felfedezője, William Herschel a kettőscsillag katalógusába a H VI 83 (olvasd H 6 83) sorszámmal vette fel.

A Tabit szinte naprendszerünk szomszédságában található, tőlünk 26 fényévre van. A napunkhoz hasonló sárga törpecsillag, alig nagyobb, de háromszor fényesebb annál. A H VI 83 halványabbnak látszik, pedig napunknál két és félszer nagyobb és harmincegyszer fényesebb, jóval forróbb csillag,  viszont nagyon messze, 530 fényévre található.
Észlelési naplómba ezt írtam:
"Kettőt egycsapásra! Az este első célpontja már a keresőben szépen látszott, bár a PI3 Ori kísérőjét nem mutatta, de még 50X nagyítás sem hozta elő. A Pi3 Ori világos kékes fényben ragyogott a LM-ben, a halvány kísérőt csak a 111X nagyítás mutatta meg PA170°-ra. Szeparációt 70"-re becsültem. Kontraszt nagy, az A=3 mg a B=10 mg.
A LM-ben keletre látszik Herschel egyik kettőse a H VI 83. Ennek kísérőjét már a kereső is mutatta, 50X-es is látszott, de legszebb a 111X-el volt. PA3°, szeparáció 95"-re becsültem. A kísérő itt is halvány, kb azonos a Pi3 Ori kísérőjével.

A PI3 Orit sárgásnak, a H VI 83-t kékesnek látom. Rajzoltam is a látványt."

Íme a rajz. Kattintásra nagyítható.

Azért, hogy érthető legyen a rajz készítettem egy vázlatot is, ahol bejelöltem a kettősöket:

Kattintásra nagyítható.

A hírek szerint a Tabitnak lehet bolygórendszere! Az amerikai McDonald obszervatórium munkatársai a csillag fényének váltakozásából arra következtetnek, hogy 0,05 és 5, 2 CSE (csillagászati egység, a Nap-Föld távolsága), között több bolygó is keringhet a csillag körül, melyek 0.84 és 46,7 Jupiter tömegűek lehetnek. Nem kizárt, hogy közöttük Föld-szerű bolygó is található.

Következő célpont az Orion északkeleti felében szerénykedő NGC 1662 nyílthalmaz volt. A halmazocska kifejezés sokkal találóbb, mert igen szerény méretekkel rendelkezik a csillagtársulás. Engem egy szárával lefelé fekvő E betűre emlékeztetett az alakja. A Tejút vidékén ennél jóval nagyobb és összetettebb halmazokkal találkozhat a távcsövező egyén.
Naplómban így írtam róla:
"Az Orionban kettősözés közben láttam meg a térképen ez a halmazt, felkerestem. Érdekes, laza alakzat egy, a szárával lefelé fekvő E betűre hasonlítanám. Átmérője 12-15', Én 15 tagot számláltam meg benne, ebből 9 közel azonos fényességű, kékesfehér csillag. De lehet, hogy a halványabbak már nem tagjai a halmaznak csak azonos irányban látszanak. Összfényességét 7 mg-re becsültem. A halmaz körül ködösséget, fel nem bontott tagok miatti fénylést nem láttam. A tagok eloszlás közel egyenletes, középen van kisebb sűrűsödés."

Az NGC 1662 halmazról készült rajz. Kattintásra nagyítható.

A halmazt William Herschel fedezte fel 1784-ben. Fiatal, kb 420 millió éves, nagyon forró csillagok alkotják, távolsága 1425 fényév.


A halmaz megtekintése után az Orion öv közelébe irányítottam a távcsövet.Itt van ugyanis a 22 Orionis nevű csillag, ami kettős is, de mégsem. Itt kissé hosszabban elidőztem, mire megértettem a látottakat. Az okulárba nézve rögtön szembeötlik két igen fényes csillag. Az egyszeri szemlélő azt hinné, hogy megtalálta a kettős csillagot, de nem! Ezek ugyanis fizikailag nem tartoznak össze, csak optikailag látszanak együtt. Viszont mégis csak van itt egy kettős rendszer, de nem adja könnyen magát. Az alsó, halványabb csillagnak ugyanis van fizikai kísérője, de igencsak halovány. Eröltetni kell a szemet, mire megpillantja az ember. A naplómba így írtam erről:
"Nagyon szép látvány a két kékesen ragyogó csillag a LM közepén, bár a NY-i, mintha 1 mg-vel halványabb lenne. Még egy hasonló fényű van keletre a LM szélén. Ezek határozzák meg a látványt. A két csillag nem igazi társ, a 22 ORI-t a WDS nem ismeri. Hosszabb szemlélés után, és a nagyítások cserélgetésével, válik láthatóvá az alsó, Ny-i csillag igen halvány kísérője. Nehéz észrevenni, mert fényét szinte elnyomják a fényes csillagok. Megpillantása sikerélmény volt, mert előtte a Rigel kísérőjét nem sikerült meglátnom.
Nagy fényességkülönbségű, közepesen tág rendszer. Az A tag 6 mg, a C 11 mg, ami PA120°-ra és 40"-re van a főcsillagtól. Rajz készült."

A 22 Ori, ahogy láttam. Kattintásra nagyítható.

Az érthetőség kedvéért a következő rajzon kiemeltem az igazi kettős csillagot, melynek katalógus neve HJ 697.

Kattintásra nagyítható.

A rendszerben három csillag található, de az egyik fényessége kívül esik a távcsövem határfényességén, így nem láthatom. A főcsillag a Napnál háromszor nagyobb, négyszászor fényesebb, kékes óriás csillag. Iszonyatosan messze van tőlünk, 1004 évet utazik a fény, mire ideér.


Készítettem egy látványos fantázia rajzot, melyen az előbb említett csillagok nagyságát szemléltetem a Napunkéval összehasonlítva.

Kattintásra nagyítható.

Legvégül a már kellemes magasságban járó Jupitert vettem célba. A bolygók királyát a tavalyi kedvezőtlen láthatósága miatt (nappali égen volt), csak most tudtam először megtekinteni, és rég nem látott ismerősként üdvözölni. Nagyon szépen látszottak a hatalmas korongon a felhősávok, sőt, még a Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. No, Kedves Olvasó, ne a Hubble távcső és a különböző szondák által készített csodálatos képekre gondoljon! A Nagy Vörös Folt meglátásához igen csak mereszteni kellett a szememet. Egy sötétebb foltot láttam a déli egyenlítői övnek nevezett sávban. Galilei holdjai viszont szépen látszottak a bolygó körül. Legtávolabb keletre a Callisto, nyugatra kifelé az Io, felette az Europa, kijjebb a Ganümédesz volt.

A Jupiter. Kattintásra nagyítható.

Szép, tartalmas estét töltöttem el ismét az ég alatt. Sajnos, több tervbe vett kettőst nem találtam meg, a Rigel igen halvány kísérőjét sem tudtam megpillantani, de az itt említett és a többi itt nem említett észlelés miatt mégis eredményesnek éreztem az eltöltött időt.

Források: Bartha Lajos A csillagképek története és látnivalói (Geobook 2010)

                 Simbad csillagászati adatbázis honlapja

                Jim Kaler Stars honlapja
                Washington Double Star Catalog

Az Orion kettősei és egy üstökös

Észlelésre kész a bázis.

Február első hétvégéje végre alkalmat adott arra, hogy ismét a távcső mellett tölthessek el estéket. Nagyon vártam már ezt a lehetőséget, ugyanis tavaly november 13-a óta nem vettem elő a távcsövet, nem gyönyörködtem a naplementében, nem láttam a szürkületből előbukkanó csillagokat. Vagy nem volt időm, vagy a Kárpát-medencében hosszú időre megülő köd, pára és borult ég akadályozott. Hja, jó lenne egy űrtávcső....

A távcső beállításával, ami máskor 10-20 perc alatt meg van, most legalább másfél órát töltöttem el, mire az automatizált, "GOTO" állvány a kívánatos hibahatáron belül üzemelt. Két hónap kihagyás a gyakorlat rovására ment.

Pénteken, azaz február 5-én, derült idő várt, bár csak látszólag volt szép az ég, az alacsonyan álló csillagokból semmi nem látszott, az északi égen a Göncöl szekerét is nehéz volt kivenni, sőt az este első órájában még felhőátvonulások is keserítették az életemet. A rossz átlátszóságú ég dacára kb öt perces keresgélés után sikerült megtalálnom, és távcsővégre kapnom a tavaly ősz óta a Föld közelében kóválygó üstököst, amit az amatőrcsillagászok Katiként emlegetnek a levelező listán, a hivatalos, "születési" neve pedig a romantikusan hangzó C/2013 US10 Catalina. Észlelés előtt interneten néztem meg, hol kellene lennie az égi vándornak és persze nem volt ott. De kis bolyongás az égen és egyszer csak teljes pompájában beúszott az okulár látómezejébe. Egyáltalán nem volt olyan, mint a róla készült számtalan fényképen, de legalább a saját szememmel láttam őnagyságát!

Tulajdonképpen első pillantásra halovány pacának tűnt, de ha az ember hosszabb ideig nézegeti azért elő-elő tűnnek finomabb részletek. Az előbb említett "paca" nem más, mint az üstököst körülvevő gázburok, a kóma. Nagyon diffúz látvány volt, kiterjedését 7'-re becsültem, vagyis még elég aktív a mag. Még egy kis csóvát is láttam derengeni a kómából kelet felé, bár az a szomszédos csillagnál megszakadni látszott. Jó öt percig jártattam a szemem, mire felvillant a mag is. Így mindene meg lett az üstökösnek. Próbáltam nagyobb nagyításon is megnézni őkelmét, de annyira rossz volt az északi égbolt, hogy maradtam a kisebb nagyításnál, ott egyébként is a környező csillagokkal szebb látványt nyújtott. Összehasonlítva a tavalyi Lovejoy üstökössel a mérleg nyelve ez utóbbi felé billen, ha a látványt vesszük alapul. Azért a Katiról is készítettem egy rajzot, íme ezt láttam, így láttam az idei év első üstökösét:

A C/2103 US10 Catalina üstökös. Kattintásra nagyítható.

Február 6-án hazaérve az űrkiállításról, amiről később fogok írni, annyi időm volt, hogy átöltözzek, bekapjak valamit és már mentem is kitelepülni. Ismét verőfényes napsütés volt, napközben derült ég, és ismét csalódtam. Az este beálltával a láthatóság rohamosan csökkent, az alacsonyan levő csillagok szintén nem látszottak, a nyugati égbolt egyenesen katasztrófa volt. Viszont a déli égen nagyon szépen látszott a tél híres és feltűnő csillagképe az Orion. Könnyű felismerni az öv jellegzetes hármas csillagáról.

A két vizsgált csillag az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Most szó szerint az égiek döntötték el, merre forduljon a távcső objektívje. Eredetileg a Nagy Göncöl környékén akartam körülnézni, de ott olyan rossz ég volt, hogy maradt a tisztábbnak látszó déli Orion, aminek is az észak nyugati részén levő kettős csillagok közül szemezgettem. Itt most csak két kettős, illetve többes rendszert szeretnék megemlíteni, ezek ugyanis az olvasók számára is látványosak, érdekesek lehetnek.

Az első csillagnak nincsen külön neve, szerényen bújik meg az Égi Vadász karjáról lelógó oroszlánbőrt képviselő alsó csillag felett. Katalógus neve STF 627. Ha lenne kettőscsillag kereső iskola, akkor ezt a párost példaként említenék, annyira jellemző a kettősökre. A távcsőben két, azonos fényű csillagot láttam nagyon közel egymáshoz ragyogni. Első pillantásra látszik, hogy együvé tartoznak. Tőlünk 111 fényév távolságban vannak, igen forró csillagok, felszíni hőmérsékletük 10.700 °K körül van, viszont a Napunknál jóval kisebbek, annak körülbelül fele a nagyságuk, az energiatermelésük ugyanakkor a Napunkénak kétszerese. Vagyis igen erős és agresszív törphöz lehetne őket hasonlítani. 1799-es első megfigyelése óta a két társ egymáshoz viszonyított helyzete alig változott, tehát keringésük nagyon lassú. Mindenesetre sokáig elnézegettem a párost.

Kattintásra nagyítható.

Az alábbi fantáziarajz azt mutatja, ha a Napunkat és az STF 627A csillagot egymás mellé tennénk, hogyan néznének ki, így könnyebb elképzelni a méreteket. Jobbra a sárga csillag a Napunk, balra a kékesfehér STF 627 rendszer A tagja, a B tag is hasonlóan néz ki és mérete is hasonló.

Kattintásra nagyítható.

A másik csillag az Orion öv alsó csillaga, az Alnitak nevezetű, alatt szabadszemmel is látható Szigma Orionis névre hallgat, a kettőscsillag katalógusokban STF 762 számon található. A rendszernél és az azt alkotó csillagoknál érdemes kicsit elidézni és részletesebb vizsgálat alá vonni őket.

Megállapítható, hogy elképzelhetetlenül messze vannak tőlünk, 1164 fényévre. A tagok fiatal, nagy tömegű csillagok. Érdemes őket Napunkkal összehasonlítani, hogy elképzelésünk legyen fizikai tulajdonságukról. A rendszer legnagyobb tagja a Szigma Orionis A csillag felszíni hőmérséklete 33.000 °K felett van. Összehasonlításul a Napunké 5.500°K. Kétszer akkora, mint a Napunk, viszont annál 2700-szor több energiát termel és bocsát ki környezetébe, és 18-szor nagyobb a tömege. A csillagnak van egy kisebb kísérője is, amely olyan közel van hozzá, hogy csak nagy távcsővel pillantható meg. A Szigma Orionis fényváltozásaiból arra lehet következtetni, hogy a szoros társ 170 évente kerüli meg a nagyobb testvérét.

Észlelhető viszont másik két kísérője, melyek a Szigma Orionis E és D jelet kapták. Az E tag is viszonylag közel található a főcsillaghoz, mintegy 4.600 csillagászati egységre kering. (Egy csillagászati egység a Nap-Föld távolsága, azaz 150 millió km.) A D csillag 15.000 csillagászati egységre található. Mindkét kísérő forró, kék színű csillag, a Napunknál kicsit kisebbek, viszont 7-szer nehezebbek, energiakibocsátásuk 210-szer nagyobb annál. A HRD grafikon alapján az A csillag inkább már az óriások közé, míg az E és D csillag a normál fősorozathoz tartozik. A csillagok közelében az Orion csillagkép egyik csillagbölcsője található, az is valószínű, hogy a többes rendszer tagjai ott születtek pár millió évvel ezelőtt. A Nap korához -6 milliárd év- viszonyítva tényleg csak újszülöttek, viszont eddigi fizikai jellemzőik alapján nem lesznek hosszú életűek.

Kattintásra nagyítható.

Az előzőekben már volt szó a csillagok méreteiről. Azért, hogy jobban el tudjuk képzelni őket készítettem egy fantáziarajzot. Ha valami csoda folytán a Szigma Orionis rendszer csillagait és Napunkat egymás mellé tennénk ezt az érdekes képet látnánk. Jobbra a sárga csillag a Napunk, balra a nagyobb világoskék a Szigma Orionis A csillaga, a sötétkékek az E és D tagok.

Kattintásra nagyítható.

A rendszer első megfigyelése 1779-ben történt, a  tagok azóta csak pár tized másodperccel mozdultak el egymáshoz képest. A tagok közelsége a távcsőben is látszik. Az okulárba tekintve kéken izzó csillagot látunk, kísérői pedig közvetlen mellette találhatók, jól elkülönülve. Az E tag a legközelebbi, mellette a D csillag van keleti irányban. Tartozik még csillag a Szigma Orionishoz, viszont a világos égi háttér nem tette lehetővé, hogy megkeressem a rendszer összes tagját, ahhoz majd kedvezőbb égi körülmények kellenek. A szép és ritka látványról készítettem egy rajzot.

Szigma Orionis rendszere. Kattintásra nagyítható.

Jó volt ismét a csillagok alatt, között kalandozni, elmerülni az űr végtelenjében, kéthavi kényszer szünet után. Remélem, az időjárás a jövőben kegyesebb lesz és többször tudok kiülni a távcső mellé, gyönyörködni a fölénk terülő égboltban, feltárni, megfejteni titkait.

A hét nővér

Kora este a keleti égen látható már az egyik legfeltűnőbb csillaghalmaz, amit a magyar népi égismeret Fiastyúkként azonosít. A görög mitológia után Plejádoknak (Pleiászok) is nevezik, az amatőr csillagászok M (Messier) 45, a hivatásos csillagászok NGC 1432 néven ismerik. Hozzánk legközelebbi nyílthalmaz, 410 fényévnyire fekszik, és kb 8 fényév az átmérője.A halmazt fiatal, 150 millió éves, forró óriás csillagok alkotják, melyek távolodnak a Naprendszertől, az égbolton az Orion csillagkép irányában. Eddigi nagy távcsöves, fényképes mérések alapján 300-500 tagot számlálhat a halmaz, melyből mi amatőr távcsővel 20-30 tagot, szabad szemmel pedig 7 fényes, szorosan egymás mellett levő csillagot látunk.

A Plejádok a legősibb ismert "csillagkép". A nebrai korongon, mely a maga 3600 évével az égbolt most ismert legrégibb ábrázolása, is felismerhető. A görög mitológia szerint a Plejádok Atlasz és Pleione tengeri nimfa lányai voltak. A hét nővér a szűz istennő Artemisz kíséretét alkották. Szépségük Oriont, Poszeidon fiát annyira elbűvölte, hogy a nővéreket szerelmével öt hónapon át üldözte. A kimerült nimfák Zeuszhoz imádkoztak, aki galambokká változtatta őket, és amikor már nagyon magasra repültek, csillagokká lettek, így keletkezett a hét fényes csillag. Érdekes, hogy a csillagokban más népek, természeti és szervezett társadalomban élők is  hét nővért, hét leányt, hét madarat láttak. A magyar Fiastyúk elnevezés legkorábbi említése egy 1405-ből való szójegyzékben található "Fias tik".  A csángók még a XX. században is Hetevényként emlegették, ami a hét csillagra utal. Magyarlakta területen, a Kárpát-medencében közel 40 nevet tartanak számon a néprajzosok. Több népnél naptárcsillag jellegű volt, mert feltűnését összekötötték az ősz kezdetével.

A Plejádok a Bika, ugyancsak nagyon ősi, csillagképének tagja. Az égen a csillagmondák szerint a hét nővért védi a Bika (maga Zeusz, lásd kalandját Europével) Oriontól.

A Bika és az Orion Hell Miksa térképén. Kattintásra nagyítható.

Október 30-án este hét óra felé már 25° magasan állt, a fák koronája felett. Először az új binóval néztem meg és lenyűgözőnek találtam. A látómezőben a hét csillag kékes fénnyel ragyogott körülöttük halványabb csillagok szikráztak. Olyan volt, mint hét kék, nagy gyémánt körbeszórva apróbb gyémántokkal. Pedig kedvezőtlen helyzetben volt, hiszen a szintén a Bikában tartózkodó, már kelőben levő Hold erős fénye elnyomta az igazán halványabb csillagokat. De így is elállt a lélegzetem. Úgy döntöttem, hogy a beállítom a távcsőben is és rajzban megörökítem a látványt. A legkisebb nagyítású okuláromat használtam, így a hét nővér a maga 100'-es kiterjedésével "lötyögve", de elfért benne.

A hét nővér, ahogy láttam. Kattintásra nagyítható.

Fél nyolc után már szabad szemmel nehezen kivehetővé váltak, eltűntek a Hold fényében.

A kékes főcsillagok nevet is kaptak, amelyek a görög mondára utalnak. A rajzon keleten lévő két csillag az Pleione és az Atlasz, a két szülő. Tőlük nyugatra van az Alcyone, ettől délre a Merope, tőle nyugatra az Electra található. Északra haladva a halványabb Celaeno, a fényesebb Taigeta, mellette keletre a Maia látható. felettük, északra a kettős fényesebb csillaga az utolsó nővér az Asterope.

Felhasznált irodalom: Batha Lajos: A csillagképek története és látnivalói, Geobook 2010.

Az év utolsó észlelése

Nagy tisztelője vagyok Herschel munkásságának, ezért elhatároztam, hogy pár általa felfedezett kettőst a távcsövem végére tűzök. Össze is állítottam egy programot a katalógusából, és alig vártam, hogy a felhők elkerüljenek felőlünk. Természetesen karácsony szenteste gyönyörű, tiszta égbolt fogadott. Az Orion úgy ragyogott, majd leesett az égről. Még a Betelgeuse vörös színét is ki tudtam venni szabad szemmel. No, de karácsony van! Nem baj, 26-án nem volt betervezve családi jövés-menés, az előre jelzés is derült eget ígért. Igaz egész nap erős, hideg szél fújt, de azért a napszállta már kint talált a távcső mellett. A szél miatt a -1°C-t legalább -10°C-nak éreztem.

Első célpontok az AURIGA (Szekeres) csillagkép Herschel kettősei voltak. Egymás után, szép sorjában kerültek a látómezőbe a H II 14, H V 89, H III 82, H III 64 kat. számú kettősök, valamint egy ráadásként a 14 AUR kettőse. Ezeket csak kimértem, de rajzot nem készítettem róluk, mert nem olyan látványosak. Zömük 5 magnis főcsillagból és 8-10 magnis kísérőből álló szoros párok. Észleléseket be is küldtem az Meteornak. Sajnos időközben egy nagy felhő takarta el az K-i eget, így a még tiszta Orionra váltottam át.

Az Égi Vadász tele van mélyeges célpontokkal, de én most, mivel már nagyon fáztam, átfújt a szél, a könnyebb célpontot választottam, az Orion fejét, melyet CR (Collinder) 69  néven "anyakönyveztek". A távcsőbe nézve egy igen tág nyílt halmaz látványa fogad, átmérője 60'. A tagok a MEISSA (lambda Orionis) körül csoportosulnak. Én 12 halmaztagot számoltam össze, melyek V alakban látszanak és zömmel halvány csillagok.Nehéz megkülönböztetni a halmaz tagjait a háttér csillagaitól. Jellegzetes alakzata a 4 magnitúdós három darab, ÉNY-DK irányban és egy vonalban látszó csillag. A rajz kb 40 perc munkája számítógéppel átrajzolva

Mire végeztem a rajzolással, annyira átfújt a szél, hogy felkelni is alig tudtam. Úgy döntöttem, hogy nem fagyoskodom tovább, összepakoltam.

Elnézve az Időkép előrejelzéseit a 2014. évben már nem lesz több észlelés, inkább hólapátolás és a jövő évi tervek szövögetése.