A Kopernikusz kráter

 

Június elseje éjszakáját megint holdazással töltöttem. Amint figyeltem a felszint észrevettem, hogy ennél a kb. 94%-os megvilágításánál nagyon szépen látszanak a "fiatalabb" kráterek sugarai és kiszóródási területei. Most a lengyel csillagászról, Mikolaj Koprenikról elnevezett látványos kráter és környezete ragadott meg. Különben is idén van halálának 480 évfordulója, így illendő megemlékezni arról az emberről, aki kipenderítette a Földet a világmindenség középpontjából, illetve a róla elnevezett holdi alakzatról.  Vezető kép forrása NASA.

Az amatőrcsillagászok egyik kedvenc célpontja ez a közel kör alakú becsapódási kráter, melynek méretei is impozánsak, nem csak a látványa. Magam is több képet készítettem róla az idők folyamán, melyekből párat be is mutatok lejjebb.  No, de hol is találjuk meg a Holdon ezt a krátert? Az alábbi képen, melyet pont június elsején készítettem 19 db részletkép (összesen 15800 frame) összeadásával, pirossal jelöltem meg helyét. 

Holdunk 2023, június 1-én, piros négyzetben a Copernicus kráter.

A kráter átmérője 93 km, alja 3800 méterrel fekszik alacsonyabban, mint a kráternek otthont adó Montes Carpatus fennsíkja. Sokszögletű külső fala e fennsík fölé 900 m-re magasodik. Jellegzetes hármas központi csúcsa 1200 m magas a kráter talajától mérve. Belső falát három terasz tagolja, a kráter déli aljzatán földcsuszamlások nyomai figyelhetők meg. 

Galilei első távcsöves megfigyelései óta csillagászok generációi tettek ilyen-olyan megfigyelést erről a területről. Giovanni Cassini 1679-es holdtérképén így jelenik meg. Láthatók a sugarak és a másodlagos kráterek is:

Copernicus kráter és környéke Cassini 1679-es térképén. Forrás: Virtual Moon Atlas.

De még Sir John Herschel is számtalan kettős csillag felfedezése közben szakított időt és 1847-ben készített a kráterről egy kallitípiát. Egyébként ennek a fényképészeti eljárásnak  pont ő volt a felfedezője és első alkalmazója, amelyet 1842-ben hozott nyilvánosságra. Így a következő kép kétszer is jelenős, egyrészt csillagászat-, másrészt fotótörténeti szempontból is.

Sir John Herschel felvétele a kráterről. The Paul Getty Museum tulajdona, forrás wikimedia.

A Lunar Orbiter 2 szonda 1966-ban véletlenül készítette el híres képét a kráterről. A küldetés célja az Apollók leszállási zónáinak keresése volt. Ennek során minden lehetséges helyet lefényképeztek. A szonda keringése során film továbbítás céljából vaktában exponált néhányat, mielőtt az egyik célterület fölé ér. Így született meg az alább fénykép:

Copernicus kráter a Lunar Orbiter 2. felvételén. Forrás: NASA.

Jómagam is, mint fentebb már említettem, több képet készítettem a kráterről. Először a legfrissebbet mutatom be, ami inspirált, hogy bővebben utána nézzek a Copernicus kráternek.

A Copernicus és a Kepler kráterek vidéke a szóródási mezőkkel 2023. június 1-én.

Nagyon szépen látszik a két kráter körül a becsapódás utáni szóródási terület, és a környezeténél világosabb sugarak. A Copernicus körüli szóródási mezőt  lemértem, döbbenetes, 4-500 km sugarú körben dobta szét az anyagot a becsapódás ereje. Mint látható a Copernicustól keletre 300 km-re levő Eratosthenes krátert is jócskán beborította. Elgondolkodtató, micsoda energiát szabadított fel, micsoda kataklizmát okozott a kráter létrehozó becsapódás!

A Copernicus és az Eratosthenes kráterek vidéke 2021. június 16-i felvételemen.

A becsapódás erejéről árulkodik a fenti kép is, amelyen jól látható a két nagy kráter között félúton levő kisebb kráterek lánca, melyeket a becsapódás során visszahulló nagyobb kőzetanyag hozott létre.  A kráter szerkezetét pedig jól mutatja az alábbi kép:

A Copernicus kráter 2019. február 14-i képen.

Jól látható a teraszos belső szerkezet és padlózatának déli részéna földcsuszamlások maradványai, míg az északi rész síknak látszik, továbbá a másodlagos kráterek sora.

Kráterünk környezete 2018. április 24-én készült képen.

Északon húzódik a Montes Carpatus 24000 m magas vonulata, ami elválasztja a Copernicust a Mare Imbrium síkságától, nyugaton, azaz balra a Mare Insularum terül el, délen a Reinhold kráter látható, keleten, vagyis jobbra a Sinus Aestuum síksága van, benne az elpusztult Stadius kráterrel, melynek körvonalai halványan még felismerhetők. A Copernicus környékét pedig sűrűn pettyezik szatellit kráterei.

Mai tudásunk szerint kb. 800-900 millió évvel ezelőtt a 495 Eulalia nevű kisbolygót létrehozó ütközésből kiszakadó néhány km átmérőjű test csapódott bele a Montes Carpatus fennsíkjába. Feltételezett sebessége talán 20 km/s (72 000 km/h!) lehetett. Tegyük hozzá, hogy a Holdnak nincsen légköre, ami fékezhette volna, feldarabolta volna a testet. A találkozás a felszínnel iszonyatos energiát szabadított fel. A kisbolygó anyaga a felszín anyagának egy részével azonnal elpárolgott. A kirepülő törmelék egyik fele el is hagyta a Holdat (alacsony szökési sebesség a kis gravitáció miatt), a többi pedig mintegy 800-1000 km-es területen hullott vissza, a nagyobb darabok hozták létre a másodlagos krátereket, melyeket fentebb már említettem. A kisebb, inkább por nagyságúak, hozták létre a környezetüknél nagyobb fényvisszaverő képességgel rendelkező anyagokból álló sugársávokat, melyeket a kozmikus sugárzás még nem tudott erodálni. (Ez miatt nem látható az öregebb kráterek körül sugaras, fényes sáv.) A többi alacsony albedójú por pedig befedte a területet.

A fentekből is látszik, a Hold felszínét nem békés és barátságos erők alakították mai formájára. Tudom, nincsen olyan, hogy "mi lett volna ha". De csak egy gondolat kísérlet erejéig tételezzük fel, ha akkor nem kerül a kisbolygó útjába a Hold, hanem eltalálja a Földet?  Volt már ilyen a  történelemeben! A Tycho krátert létrehozó impaktor testvére  a Mexikói öbölnél találta el bolygónkat 65 millió évvel ezelőtt.....